Hinsenkamp Fülöp

Károly a kecske

2019. június 23. - Hinsenkamp Fülöp

        Károly bankban dolgozott, heti közel hetven órát, mint IT biztonsági menedzser. Nem volt felesége, nem volt hobbija, nem volt élete. Ha lett volna annyira közeli ismerőse, aki megkérdezi, hogy szereti-e a munkáját, akkor nem tudott volna válaszolni, mivel mást nem ismert. Egész életében csinálta töretlen szorgalommal, kérdés nélkül. Egy reggelen, amikor szokásához híven az ébresztőjére ébredt, nagy meglepetés érte. Ahogy a kezét kihúzta a paplan alól, hogy a telefonján lekapcsolja a csörgést, csodálkozva vette észre, hogy a keze helyén, patája nőtt. Meglepetten kászálódott ki az ágyából, majd a tükörbe nézve ámult el igazán. Kecske volt. Nem ijedt meg, elfogadta, hogy ő most már kecske, ráadásul szép bakkecske, nagy szarvakkal.

        Hamar összekészült az induláshoz, hisz az öltözködéssel nem volt gondja, reggelire pedig a szokásos szalonnás rántotta helyett gyorsan lelegelte a hálóját díszítő pampafüvet. Megjegyezte, hogy nincs több növény a lakásában, szóval hazafele kell majd vásárolnia is. Kilépett a házból, és csak akkor jutott az eszébe, hogy így nem mehet dolgozni. Nem tudta, hogy mit kezdhetne magával kecskeként. Soha nem szerette a szabadságot, így elindult az állatkert felé. Amikor kiért az utcára, senki nem nézett rá furán. Senki nem mutogatott felé, mintha semmi meglepő nem lenne abban, hogy egy kecske sétál a belvárosban. Csupán néhány gyerek mutogatott el felette azt kiabálva, hogy „nézd, pizsamában van”. Amikor odaért az állatkerthez, akkor épp nyitottak. Senkinek nem tűnt fel, amikor átbújt a korlát alatt, és besétált. Gyorsan megtalálta az irodát, és bekopogott. Az igazgató kicsit meglepődött, de hellyel és kávéval kínálta. Károly az előbbit elfogadta, az utóbbit elutasította, gondolván, hogy mégsem kecskéhez illő kávét inni.
- Szeretnék itt élni – tért gyorsan a tárgyra, nem akarta sokáig rabolni az igazgató értékes idejét.
- Miért? – kérdezte az igazgató gyanakvóan.
- Mert kecske vagyok, itt a helyem.
- Maga nem kecske. Láttam már kecskét, az nem így néz ki. És sajnos nincs magának való munka most nálunk. – mondta az igazgató, és a titkárnőjével kikísértette a kapuig.
Károly búsan ballagott a titkárnő mögött a főbejárat irányába. Nem értette, hogy mi lehet vele a baj, hiszen ő, a saját megítélése alapján, nagyon szép kecskévé vált. Rá is kérdezett az előtte sétáló nőnél:
- Mi lehetett a baj? Nem vagyok elég mutatós kecske?
- Nincs magával baj, de én a magasabb és izmosabb férfiakat szeretem. Ne vegye magára, biztos talál magának valakit. Talán edzhetne többet – Lepte meg a válasszal a Károlyt.

        Ahogy kilépett a főbejáraton, elgondolkozott. Érezte, hogy valami nincs rendben. Meg kellett volna, hogy bámulják, örülniük kellett volna az állatkertben az önkéntes kecskének. Sejtette, hogy a kenguruk kelendőbbek, de hát nem ő választotta az új testét. Kicsit fájt is a diszkrimináció gondolata, de nem kesergett sokáig. Elindult a város széle felé, a vadaspark irányába. Remélte, hogy egy kevésbé kiépített hely nem lesz annyire szigorú, ott talán az utcáról betérő kecskéket is befogadják.

        A vadasparkban is beoldalgott a kapun, és bekopogott az igazgatóhoz. Az sokkal kedvesebben fogadta, mint az állatkertben. forró ital helyett diákcsemegével kínálta, ami, ha nem is káposzta, de a kávénál biztosan jobb. Ott is előadta óhaját, amin a vele szemben ülő férfi elkezdett harsányan nevetni. Annyira hangosan röhögött, hogy két gondozó is bekukucskált az ablakon, hogy mi történt. Amikor meghallották a történetet, ők is elkezdtek hahotázni. Károly nem értette. Rá is kérdezett kissé sértődötten.
- Elnézést, de miért nevetnek rajtam?
- Bocsánat, azt hittem tréfál – Mondta az igazgató – nem mindennap jelennek meg itt pizsamás férfiak azzal a kéréssel, hogy hadd éljenek a kecskékkel
- De én kecske vagyok.
- Maga bolond – Fejezte be a beszélgetést a férfi, és látványosan egyre kényelmetlenebbül és ijedtebben érezte magát.

        Károly nem tudta, hogy mit tegyen. Elindult a közeli erdő felé azzal az elhatározással, hogy ha nem kell senkinek, akkor vad kecske lesz. Tavasz lévén nem félt az éhhaláltól, télre meg gondolta, hogy majd visszamegy a lakásába, hogy ne fagyjon meg. Vagy majd téli álmot alszik, bár abban nem volt biztos, hogy a kecskék szoktak-e olyat. Ahogy bandukolt az erdőben, itt ott kicsit legelészve, megpillantott egy mezőt, rengeteg kecskével. Odarohant, és azonnal össze is barátkozott egy csodaszép anyakecskével, aki azonnal megtetszett neki. Épp rákérdezett volna, hogy van-e barátja, vagy férje, amikor a pásztor kupán vágta a botjával.
- Hé ’mber! Nem ám lopni a jószágimat!
- Nem lopok én semmit, én is kecske vagyok – mondta, miközben a fején növekvő púpot próbálta visszanyomkodni a helyére.
- Maga kecske? Há’ láttam én má’ bolondabbat is. De biza én magát nem etetem – mondta, majd flegmán szemébe húzta a szalmakalapját, és visszafeküdt a kutyája mellé.

        Károly megkereste a szépséges anyakecskét, akit pár perccel korábban megismert és elkezdett neki udvarolni. Élvezte a napsütést, a friss fű kellemes ízét, a teljes nyugalmat. Legelészés közben beszélgetett az újdonsült szerelmével, majd este az ólban is hajnalig suttogtak egymással, amíg a többiek aludtak. Másnap reggel Károly álmosan, de életében először boldogan ébredt.

Vakrandi

        Vasárnap volt. Épp otthon lazítottam, amikor pittyent a telefonom. Először nem is tudtam, hogy mi jelzett, mert ezt a hangot még nem ismertem. A társkereső app-nak a hangja volt, talált nekem egy pasit, aki egy üzenetet is írt.

        Évek óta szingli voltam. Ezt a társkeresőt is már hónapokkal ezelőtt telepítettem, de addig senki nem írt. Már nem hittem benne különösebben, viszont mivel fizettem érte 99 centet, nem töröltem le.

        Az üzenet sablonos volt, de korrekt. Nem volt benne helyesírási hiba, ami nekem sokat számít. A profilja nem sokat árult el róla, és a képei sem voltak a legjobbak. Mindegyiken nagyon távol, kicsiben volt látható, vagy háttal. Szinte csak a szakálla látszott. Igaz, rólam sem volt fent sok kép, és azok is már évekkel korábban készültek.

        Beszéltünk egy keveset magunkról. Majd írta, hogy másnap elutazik két hétre, és jó lenne, ha még előtte tudnánk találkozni, hogy kicsit megismerjük egymást. Megegyeztünk egy vacsorában. Ahogy felfogtam, hogy este randim lesz, mintha kilőttek volna, úgy vetődtem be a fürdőszobába. Végigmértem magam, és elszörnyedtem. A hajam zsíros volt, a vége töredezett, a karom, lábam és mindenem pedig szőrös volt. Másfél éve nem voltam fodrásznál, sem kozmetikusnál, kissé elengedtem magam. A munkahelyemen csak a fejem látszott a kosztümből, azt meg kifestettem.

        Bevágódtam a zuhanyba, ahol megmostam a hajam, lezuhanyoztam, utána a hajam végéből levágtam néhány centimétert. Nem lett tökéletes az eredmény, de nem volt időm ezen aggódni. Elővettem az epillátort és elkezdtem a lábamat rendbe rakni, de a gép hamar feladta a küzdelmet, és elfüstölt. Kis híján elsírtam magam. Már azon voltam, hogy lemondjam az egészet, amikor a szekrény legmélyén megtaláltam a volt barátom egy eldobható borotváját.

        Soha nem szerettem borotválni magam, mert féltem, hogy megerősíti a szőrtüszőket, de akkor nem volt más választásom, neki estem vele a lábamnak. Sajnos elég életlen volt, tíz perc küzdelem után az egyik lábam feléről leszedtem a bőrt, de a szőr fent maradt. Tudtam, hogy csak egy kozmetikus segíthet, azonban nem voltam biztos benne, hogy vasárnap dolgoznak-e.

        Volt még pár órám, így elkezdtem keresni a neten olyan szépségszalonokat, amelyek vasárnap is nyitva vannak, és ahol vállalnak gyantázást. Meglepően keveset találtam, és azok is mind tele voltak. Az egyik helyen, miután elsírtam magam a telefonban, felajánlották, hogy a bőrgyógyászuknál még van hely. Ő is tanult kozmetikusi alapokat, meg tudja csinálni, ha nem zavar, hogy férfi fog kezelni. Engem már semmi nem érdekelt, csak hogy az esti randira szőrtelenül és így kicsit magabiztosabban mehessek, hát beleegyeztem.

        Áttaxiztam a városon egy kisebb vagyonért. Végig szenvedtem a fájdalmas kezelést, amelyet egy nagyon szőrös, és teljesen elhanyagolt férfi csinált. Kifizettem a díját, ami a bőrgyógyásznál sokkal drágább volt. Erről nem tájékoztattak a telefonon, de már nem érdekelt.

        Szőrtelenül, égő testtel szálltam be egy újabb taxiba, amellyel elvitettem magam a találkozó helyszínére. Nem mertem kiszámolni, hogy addig mennyit költöttem a randi miatt. Percre pontosan érkeztem. Az étterem előtt nem volt senki. Ránéztem a telefonomra, láttam, hogy tíz perce írt a férfi, hogy munkából jön, ami elhúzódott, mert még az utolsó pillanatban valaki beesett, ráadásul a busz is késik, így legalább fél órát késni fog. Felnevettem. Már semmi nem zavart.

        Az étterem mellett volt egy fodrászszalon, oda beültem, hogy tegyék rendbe a frizurámat. Fél óra múlva léptem ki az épületből, teljesen nyugodtan. Elégedett voltam a hajammal, egy szál szőr nem volt a testemen, a sminkem is rendben volt. Reméltem, hogy megérte a pasi a sok fájdalmat, idegeskedést és pénzt.

        Az étterem előtt egy férfi várakozott háttal, kicsit rendetlen ruhában, kócosan. Odamentem hozzá, és ráköszöntem. Ahogy megfordult, felismertem benne a bőrgyógyászt, aki aznap kezelt. Amikor meglátott, eltátotta a száját, és csodálkozva kérdezte, hogy „maga az?” majd hozzátette, „a képein fiatalabbnak tűnt”.

A külső igenis számít

        Korán reggel volt, amikor Gyula kilépett egy drága, belvárosi konditerem ajtaján. Az épület előtt sok luxus, és néhány öregebb, de tuningolt autó állt. Ahogy a nagydarab, izmos férfit meglátta egy kutyát sétáltató, idősebb hölgy, amint az egyik drága autó irányába indul napszemüvegben, fehér ingben, amelyre egy sötét kapucnis pulcsit vett, azonnal levonta a következtetést. Ez is egy olyan vállalkozó. Azt már nem látta, hogy a férfi a drága kocsik mellett elsétálva, beállt a buszmegállóba.

        Megérkezett a busz. Gyula felszállt, és megmutatta a bérletét. A sofőr a megszokottnál jobban ellenőrizte, hogy valódi-e, és nem járt-e le. Ha nem lett volna késésben, még a személyijét is elkérte volna, hogy tényleg egyeznek-e a számok. A buszon meleg volt, így a férfi levette a kapucniját, és feltűrte a pulóvere ujját, ezzel felfedve a tetkóit a nyakán és az alkarján. A mellette állók alig észrevehetően kicsit erősebben ráfogtak az értékeikre, és amennyire a tömeg engedte, arrébb álltak.

        Elővett az edzőtáskájából egy könyvet, és elkezdett olvasni. Ez, a vele szemben álló férfit először meglepte, aztán elnézően nyugtázta, hogy az csak egy ponyvaregény, és folytatta a chatelést a telefonján.

        Amikor leszállt, elindult gyalog hazafelé, hogy az anyukájának elkészítse a reggelit, kicserélje a kötését, és ha kell, áthúzza az ágyát, majd elmehessen aludni. Két éve, majdnem minden napja ugyanúgy nézett ki. Éjszaka biztonsági őrként dolgozott, hajnalban elment edzeni egyet, hogy formában maradjon, reggelre hazaért, gondozta anyukáját, utána aludt délutánig. Akkor újra foglalkozott az anyukájával, majd elindult dolgozni.

        Megszokta, hogy mindenki gyanakodva méregeti, félnek tőle, és előítélettel állnak hozzá, de nem tehetett semmit. A tetoválásokat 10 éve, a gimnázium alatt csináltatta, és már régen megbánta azokat. Akkortájt tényleg zűrösebb társaságba járt, és volt is pár kisebb összetűzése a rendőrséggel. Ennek köszönhetően volt priusza is, amit a legtöbb munkaadó nem nézett jó szemmel. Ezt a munkáját is csak hosszas keresgélés után találta, és itt is sok időbe telt, mire megbíztak benne.

        Tudta, hogy annak idején igaza volt az anyukájának, amikor megszidta, szobafogságra ítélte, vagy megfenyítette, amiért ellógott az iskolából, vagy megbukott egy tárgyból. Már bánta, hogy nem hallgatott rá, amikor óva intette a kétes barátaitól, de hát kamasz volt, lázadt. Sajnos ez a kifogás nem érdekelte sem a bírót, sem a munkaadóit.

        Minden évben jelentkezett a főiskolára, de soha nem volt elég pontja. Pár hónapja megcsinálta a nyelvvizsgát, így remélte, hogy végre felveszik. Bármelyik nap érkezhetett a levél, a várva várt válasszal. Az anyukája egyre rosszabbul volt, talán ez az év lett volna az utolsó esélye, hogy meglepje egy ilyen hírrel. Biztos volt benne, hogy végre újra büszke lenne rá, és megbocsátaná neki a sok fájdalmat, amit az évek során okozott neki.

        A ház előtt, amelyben laktak, egy mentő és egy rendőrautó állt. Érezte, hogy az anyukájával történt valami. Felrohant a lakásba, és a mentősöktől kérdezte, hogy mi történt. Elmondták neki a rossz hírt. Gyula összeomlott. Ki volt merülve, nem bírta visszatartani a kitörni vágyó érzéseit. Sírt. Sírt, ahogy annak idején az anyukája, amikor ő megbukott, bajba került, vagy elítélték.

        Délutánra, amikor már mindenki elment, és egyedül maradt a csöndben, meglátott egy levelet az anyukája ágya mellett. Aznap érkezett az oktatási hivataltól. Fel volt bontva. A könnyei fátyolán át, alig bírta elolvasni, hogy mi áll benne. Időbe telt, mire felfogta, hogy mit lát. Felvették. Ahogy nézte a papírt és próbálta feldolgozni az olvasottakat, meglátott rajta egy halvány, remegő kézzel rajzolt mosolygós arcot. Olyat, amilyet az anyukája gyerekkorában rajzolt neki, ha jó jegyet kapott.

Egy perc

        Kora tavasz volt. Az út szélén még megmaradtak a télről kisebb hó és latyak foltok, de az éppen folyamatosan csepegő eső gyorsan olvasztotta azokat. Egy férfi sétált a buszmegálló irányába, a kezében esernyő volt, a vállán táska, benne a céges laptopja. Nagyokat lépett, de nem sietett. Még éppen időben volt. Mint minden reggel, akkor is 7:54-kor zárta be a bejárati ajtójukat, 7:58-kor lépett ki a társasház alumínium kapuján és tervei szerint 8:04-kor kellett a buszmegállóba érkeznie. Pontosan egy perccel a busz menetrend szerinti érkezése előtt. Már megszokta, hogy az szinte soha nem áll be a megállóba pontosan. Volt, hogy kicsit korábban elment, de többnyire legalább két három perccel később jött. Ezt sohasem kalkulálta bele a napirendjébe. Az extra várakozási időt, a munkahelyén elfogyasztott reggelire szánt időből vonta le. A lényeg az volt, hogy 8:27-kor az asztalánál üljön és megnyomja a laptopon a bekapcsoló gombot. Pontosan 3 perc kellett a gépnek, hogy elinduljon.

        Azon a kora tavaszi reggelen ismét késett a busz. A férfi bosszankodott emiatt. Szeretett híreket olvasni a reggeli mellé és minden buszmegállóban töltött perccel kevesebb cikkre maradt ideje. Nem tudhatta, hogy a busz azért késik, mert bevágott elé egy terepjáró, így lekésett egy zöld lámpát. Azt sem tudhatta a férfi, hogy a terepjáróban a felesége ül, a pár hetes kisbabájukkal, és a kórházba sietnek.

        A nő azért vágott be a busz elé, mert látta, hogy a babája alig kap levegőt, és egyetlen másodpercet sem akart elvesztegetni. Évek óta nem vezetett, most is csak azért volt kénytelen, mert a férje munkába menet otthon felejtette a mobilját, így nem tudta elérni, és egy taxis sem volt hajlandó gyerekülés nélkül elvinni őket.

        A férfi azért hagyta otthon a telefonját, mert előző nap a felesége mobilja elromlott, a tartalék telefonon nem volt internet, emiatt a férje telefonján nézet videókat elalvás előtt. Ettől a telefon reggelre majdnem teljesen lemerült, így kénytelen volt a férfi még indulás előtt felrakni tölteni, hogy a munkába az utat még kibírja. Mivel ez nem volt a reggeli rutinjának a része, a töltőn felejtette.

        A férfi a megállóhoz vezető séta alatt még nem tudta, hogy nem vitte magával a telefonját, mert mindig csak a buszon vette elő. A busz késése miatt még váratott magára a felismerés és a bosszankodás. Amint felszállt és konstatálta, hogy nincs nála a mobilja, azonnal jelzett, és a következő megállóból hazarohant érte. Tudta, hogy így elkésik, és nem marad ideje a reggelijére, de telefon nélkül nem tudott rendesen dolgozni. Bosszankodott.

        Ha a terepjáró nem vágott volna be a busz elé, és emiatt az nem késett volna egy percet, akkor egy perccel korábban hazaért volna, hamarabb megtudta volna, hogy a gyermeke kórházba került, azonnal kirohant volna a ház elé, és beszállt volna a legelső taxiba. Balszerencséjére olyan sofőr mellé ült volna be, akinek két és fél perc múlva szívrohama lett, az elmúlt 30 évben minden reggel elfogyasztott bacon miatt, és a férfi lebénult volna a karambolban.

        Ahogy vitték volna a műtőbe a kórházban, a műtős figyelmetlenségből nekitolta volna a férfit a feleségének, aki épp akkor sietett volna egy vizsgálatra, kezében a babával. A lökéstől elesett volna, rá a gyermekre, ami miatt a kisbaba megsérült volna. Ezek után sem a férfi, sem a gyerek nem tudott volna önállóan élni. A feleségnek kellett volna gondozni őket, miközben a tartalékaik elfogytak volna, amíg egyszer az éhhalál elől a nő el nem menekült volna, hátrahagyva a magatehetetlen szeretteit.

        Viszont késett a busz egy percet, így a férfi később vette észre, hogy nincs meg a telefonja, később tudott csak haza indulni érte, és egy másik taxiba szállt be. A kórházba menet a diszpécser figyelmeztette a sofőrt, hogy egy taxi balesetet szenvedett. Így egy kis kerülőúton, minden gond nélkül érkezett meg a férfi a kórházba, épp jókor, hogy a felesége mellett legyen a vizsgálatokon, majd hárman együtt, már nyugodtan mehessenek haza az otthonukba.

Csak azért is

               Bence életét végigkísérte ez a három szó: „Csak azért is!”. Eleinte korlátozta és majdnem tönkretette, később megerősítette és segítette. Amikor korlátozta és visszafogta, az természetes volt, magától jött. A személyiségének része volt a dac és a kudarctól való rettegés. Ahhoz, hogy ez ne lehúzza, hanem erőt meríthessen belőle, rengeteget kellett küzdenie. Önmagát és a saját félelmeit kellett legyőznie.

               Gyerekként többnyire saját utakon járt. Ha valami divatos volt az osztályban, vagy valamit sokan csináltak, azt csak azért is messziről elkerülte. Remek példa erre, hogy nem sportolt. Ez úgy kezdődött, hogy elsős korában szinte minden tornaórán fociztak, és ezt mindenki látványosan élvezte. Eleinte Bencének sem volt ellene kifogása, de amikor észrevette, hogy vannak, akik sokkal jobbak nála, már nem állt be játszani, ha tehette. Ha mégis kötelező volt, akkor végig a kapu közelében sétálgatott zsebre dugott kézzel, feltűnően unva az egészet.

               A szülei fontosnak tartották, hogy valamit mozogjon, viszont mivel a tornaórán nem volt hajlandó aktívan részt venni, beíratták iskola utáni edzésre. Bencének eleinte tetszett az ötlet, és elkezdett vízilabdázni. Egy kezdő csoportba került, és nagyon jól érezte magát. Már kiskorában megtanult úszni a Balatonban, így élvezte, hogy az edzők őt a jók között tartják számon. Azonban egy idő után ott is megjelentek olyanok, - akár azok közül is, akik korábban kőként süllyedtek a medence aljára, - akik gyorsabban és szebben úsztak, vagy pontosabban dobtak, mint ő. Ez elvette a kedvét. Onnantól szándékosan lassan és ügyetlenül úszott, amíg vissza nem tették egy kisebbeknek való csoportba. Akkor ott hagyta az egészet.

               Ez a kudarc végleg elvette a kedvét, többet nem volt hajlandó sportolni, sem az általános iskola, sem a gimnázium alatt. Hiába próbáltak ki több taktikát is a szülei, hogy ezt a dacot leküzdjék, semmi nem használt. Mivel nem mozgott, meghízott, és gyengébb is maradt az osztálytársai többségénél. Ezek végképp elvették a kedvét a sportolástól, akármennyire is vágyott már rá. Félt, hogy nagyon nagy hátrányból indulna, nem lenne elég ügyes, és kinevetnék. Talán még rémisztőbb volt számára az esély, hogy megint rájöhet arra, hogy valamiben nem igazán jó. Ugyanezen okból kifolyólag más különórákra sem járt, így sikerélménye és barátai sem voltak.

               Amikor elkezdte az egyetemet, rémülten olvasta a tájékoztatón, hogy két félév kötelező sport van, amelyet nem lehet olyan könnyen ellógni, vagy megúszni, mint a gimnáziumban. Kétségbeesetten próbálta felvenni a legkönnyebbnek gondolt tornaórákat, de minden hamar betelt, csak crossfit-re maradt pár szabad hely. Ez volt az, amit a leginkább el akart volna kerülni. Látott már videókat, képeket versenyekről, versenyzőkről, és tudta, hogy a súlyfeleslege miatt, és mivel évtizedek óta nem sportolt, hatalmas hátrányból indulna. Nem hitte, hogy végig tudná csinálni, de remélte, ha bejár és csöndben megbújik a sarokban, akkor is megkapja az aláírást.

               Az első órán szintfelmérővel kezdtek, ahol Bence mindenben utolsó lett. A feladatok többségét meg sem tudta csinálni. Látva a szenvedését, az edző és több csoporttársa is kinevette. Többen be is szólogattak neki, hogy nem odavaló. Óra után az edző, az összes ember előtt kijelentette, hogy meg fogja buktatni, mivel még egy húzódzkodásra sem képes, és kizárt, hogy a félév végére annyit fejlődjön, hogy akár csak egy kettest is kaphasson. Mindenki füle hallatára kimondta, kevés ehhez a sporthoz, menjen inkább kondizni, ott senkit nem érdekel, ha egy felülést sem bír megcsinálni.

               Bence sírással küszködve öltözött át, a megalázottság és a szégyen miatt. Azonnal hazament. Egész délután sértődötten szidta magában az edzőt, a csoporttársát, és mindenkit, aki valaha sportolt. Magyarázta magának, hogy ő értékesebb náluk, a sport egy öncélú ostobaság, egyébként is, ő ennél többre hivatott. Több napja is hasonlóan telt. Nem ment egyetemre, mert nem mert azoknak az embereknek a szemébe nézni, inkább otthon filmezett. Enyhén giccses, de a harmadik ilyen semmittevős napján a tévében egy dokumentumfilm ment egy emberről, akinek lefagyott az egyik lába a hegyekben, de nem adta föl. Inkább még keményebben harcolt, hogy újra járhasson és újra tudjon hegyet mászni, és sikerült neki.

               Bence ostobának tartotta a fickót, hogy majdnem meghalt, félig tönkretette a saját életét, és még csak nem is tanult belőle, hanem folytatta. Viszont pár nappal később még mindig többször eszébe jutott a történet és elgondolkozott. Annak a hegymászónak azt mondták, hogy többet nem fog tudni mankó nélkül járni, ennek ellenére küzdött, nyert és ezzel fityiszt mutatott az összes embernek, akik nem hittek benne. Ekkor határozta el, hogy csak azért is harcolni fog, és ha nem is abban a félévben, de abszolválni fogja az egyetemen a crossfit-et.

               Rengeteg munkájába került. Hetente hatszor ment személyi edzőhöz, figyelt az étkezésre, és elkezdett dolgozni, hogy mindezt fizethesse. De megérte, látványos volt a változás.

               Amikor újra felvette a crossfit-et az egyetemen, addigra másik edző volt, így nem tudta bebizonyítani annak a nagyképű seggfejnek, hogy tévedett. Ez eléggé bántotta, mert még mindig rendszeresen hallotta magában a gúnyos kacagást és a megalázó szavakat.

               Pár évvel később találkoztak egy versenyen. Ugyanabban a kategóriában indultak, egymás ellen. Az edző először nem ismerte meg, Bencének kellett odamennie és bemutatkoznia. A férfi meglepődött az átváltozásán, de továbbra is rettentő leereszkedően beszélt vele, érzékeltette, hogy nem tartja ellenfélnek. Azon a versenyen Bence emberfeletti erővel küzdött. Az összes korábbi csúcsát megdöntötte, nem érzett fáradtságot, gyengeséget, erején felül küzdött. Kizárt mindent, csak a volt tanárának a gúnyos nevetését hallotta magában. Nyert.

              

A megsértett szent óra

Franz Kafka, Ütés a nagy kapura című elbeszélése nyomán írt abszurd történet.
 

A megsértett szent óra

Utazásaim során, a világ temérdek pontján megfordultam már. Rengeteg meglepő szokással és szabállyal találkoztam. Láttam büntetést fedetlen váll, macskavásárlás, imádkozás, vagy épp az imádkozás elmulasztása miatt. A legutóbbi utamon mégis olyat tapasztaltam, amit, ha nem én élek át, biztosan nem hiszek el senkinek.
Egy távoli kontinens aprócska országában volt lehetőségem pár órát eltölteni egyedül. Üzleti útról hazafelé lekéstem a csatlakozást, így alkalmam nyílt kicsit körülnézni a belvárosban. Régi álmom volt, hogy valamikor majd megnézhessem a főteret, a király palotájával, és a híresen pontos órát. Hosszabbra nyúlt a séta úticélom felé, mint ahogyan terveztem, így menet közben az órámat nézegettem, hogy mikor kell visszaindulnom a reptérre.
Már közel voltam a főtérhez, amikor megállapítottam, hogy nagyjából öt percem lesz magamba szívni a látványt, hogy a reptér felé ne kelljen rohannom. Ahogy kiértem a térre, leesett az állam. Már nem tűnt soknak a hosszú túra az öt percért. Csak csodáltam a térkövek harmóniáját, a palota impozáns díszítését, és a rengeteg népi ruhába öltözött járókelőt. Elhatároztam, hogy ide egyszer még vissza fogok jönni, hogy a kis városka minden szépségét megismerhessem. Pillanatnyi ámulatomból felriadva ránéztem az órámra, és ijedten konstatáltam, hogy közel hat perce nézelődöm, így visszafele nagyokat kell majd lépnem.
        Épp indultam volna, amikor a mellettem elsétáló, népi ruhába öltözött férfi ijedten rám szólt:
- Ne nézd az órádat!
Nem értettem, de az ijedtségét látva, gyorsan ráhúztam a pulóverem ujját, ezzel eltakarva a drága szerkezetet. Amint kérdeztem volna, hogy mi az oka a rémületének, letepert három fegyveres katona. Meglepődni sem maradt időm, a bilincs már a csuklómon volt, zsák a fejemen, és az aszfalton húztak valamerre. Rettegve járattam az agyam, hogy mit követhettem el, de semmi nem jutott az eszembe, ami ilyen gyors és kemény reakciót indokolt volna.
Nem sokkal később, egy sötét, nyirkos börtön szúrós, tufa padlóján vették le rólam a zsákot. Egy pad segítségével, amire fehér virágcsokrot, és gyertyát helyeztek, pillanatok alatt bírósággá alakították a cellát. Láttam a katonák mellett a férfit, aki rám kiáltott a főtéren. Rajta is bilincs volt, de vele látszólag finomabban bántak. A legnagyobb és legsötétebb ruhájú katona állt be a sebtében padból kialakított pódium mögé. Megigazgatta a virágokat, majd megszólalt. A hangja, akár a közelben becsapó villám, megrezegtette a börtön rácsait is. Néhány ütemet kihagyott a szívem ijedtemben. Furcsa kiejtéssel beszélt, így nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem, amit mond. Az első kérdését nekem tette fel:
- Megnézted-e az órádat, a főtéren?
Értetlenül pislogtam feléje pár másodpercig, így a bilincsben mellette álló járókelő felé fordult, és tőle kérdezte:
- Megnézte-e az óráját a főtéren?
- Meg – felelte az remegő hangon, a szemét lesütve.
A katonák rosszallóan ingatták a fejüket, majd levették a bilincset a tanú kezéről, és elengedték. Rólam lerángatták a ruháimat, majd rám adtak egy fura mintájú, vastag kaftánt. Miután az órámat és a cipőmet is gondosan acélládába zárták, felvázolták a két lehetőséget, melyek közül választhattam:
- Vagy elvesszük az életed, de mivel idegen vagy és nem ismerhetted a szabályainkat, így fájdalom nélkül, vagy hét és fél évig a cellában maradsz, és minden nap kívül-belül letisztítod a főtéren álló szent órát, amit megsértettél.
Meglepődtem a lehetőségeken, de azért sokat nem kellett gondolkoznom, hogy melyik büntetést kérjem. Mivel a repülőmet már úgyis lekéstem, és a tér hangulata kedvemre való volt, így a hét és fél év takarítást választottam. Az sem tűnt rosszabbnak, mint bármely más munka. Bólintottak, majd csöndben, nagy gonddal elcsomagolták a kikészített bárdot, amit fura módon korábban nem vettem észre, és szó nélkül kiléptek a cellámon, rám zárva az ajtót.