Hinsenkamp Fülöp Novellái

  -    Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta jelentkezés nélkül Antal.

Az óra előtti szünetben meglepő csöndben ültek a gyerekek az osztályteremben, mindenki a könyvét bújta. A szünet utolsó perceiben általában WC-re rohangáltak, gyorsan befejezték a tízórájukat, válaszolgattak Messengeren a barátoknak, Instagramon kitettek pár sztorit. Néhányan talán beszélgettek, poénkodtak egymással. Az a nap viszont más volt. Év vége felé egyre nagyobb jelentőséggel bírnak az osztályzatok, és az aznapi témazáró kiemelten fontos volt, háromszoros súllyal számított bele az év végi osztályzatba. Ez által közvetve már a felvételi pontszámot is befolyásolta. Csupán egy gyerek ült nyugodtan, a telefonján Rodeo Stampede-t játszva. Ő volt Antal. Az osztálytársai, ha egy pillanatra felnéztek volna a könyveikből, csodálkoztak volna. Általában ő volt az, aki az utolsó pillanatig próbálta memorizálni az anyagot, ha már otthon soha nem nyitotta ki a tankönyveit.

Amikor belépett a tanár, mindenki kelletlenül becsukta a könyvet, és a padja szélére tette, ahogy a férfi ezt elvárta. Nem volt jelentés, mindenki állva köszönt. Senki nem jelezte a mellette ülő hiányzását, teljes volt a létszám. Ahogy leülhettek, akkor hangzott el az előbbi mondat.

  -    Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta, egy halvány mosolyt rejtegetve a szája sarkában.

  -    Részvétem. A bátyja hogy viseli? – kérdezte a tanár egy alig sejthető mosollyal a szája sarkában.

  -    A bátyám? – kérdezte zavartan a fiú.

  -    Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?

  -    Iiigen, az édestestvérem.

  -   Nehéz lehet neki harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.

   -    Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el? – kérdezte Antal rosszat sejtve.

  -   Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolcéves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.

Néma csönd volt a teremben. A beszélgetés kezdetén még idegesek voltak, haragudtak Antalra, hogy ilyen átlátszó kifogással húzza az idejüket. A tanár tragikus életét hallgatva azonban megfeledkeztek a dolgozat miatt érzett félelmükről. Korábban rettegtek attól az embertől. Szigorú volt és teljesen érzéketlen a gondjaikkal szemben. Akkor azonban meglátták az emberi oldalát. Egy pillanatra nem az a kegyetlen, sokszor érzéketlen köcsögnek nevezett szörnyeteg állt előttük, aki magasról tesz minden kifogásukra, hanem egy másik emberi lény.

Pittyenés hallatszott a teremben. Antal telefonja volt az, nem némította le. Biztosra vette, hogy kiküldik a könyvtárba, esetleg haza. Akármennyire nem szokta ezt az embert érdekelni senkinek a kifogása, azt hitte, az övé elég ütős, meglágyítja a szívét. Nem számított erre a reakcióra. Már bánta, hogy kinyitotta a száját, ezzel előhozva a férfi fájó emlékeit. Megijedt a hangtól. Látta a tanár egyre idegesebb tekintetét, aki a szomorú emlékek miatti pillanatnyi ellágyulása után a pittyenés hatására visszanyerte a megszokott, tanári szigort. A fiú látta, hogy az anyukája írt. Ő soha nem kereste iskola időben, érezte fontos. Látta, hogy megindult felé a tanár, hogy elvegye a telefonját. Két másodperce volt átfutni az üzenetet.

„hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”

Megszédült, elfehéredett. Átsuhant az agyán, hogy ez talán a karma, amit a szégyentelen kifogásával idézett elő. Ezt a gondolatot a tanár hangja szakította meg.

  -    Adja ide azt a szart!

Antal szó nélkül mutatta neki az SMS-t. A tanár kelletlenül elolvasta, majd visszaadta a telefont, és csak annyit mondott őszinte sajnálattal a hangjában.

  -    Menjen.