Soha nem voltam kimondottan az az elmélkedő alkat. Mivel szinte állandóan jártam a világot, nem sok időm maradt a korábban átélt kalandokon töprengeni. Viszont történt az életemben egy óriási változás, amelynek hatására temérdek szabadidőm felszabadult. Korábban nem hittem, hogy ez lehetséges lenne, de túlságosan sok szabadidőm lett. A kényszerpihenő első hetei fájdalmasan lassan teltek el. Vánszorogtak az órák, amelyeket a szűkös cellámban töltöttem teljesen egyedül. A kevéske munkámmal – büntetésből a Szent Órát kellett minden áldott nap újra és újra kitakarítani – többnyire két órán belül végeztem. Reggelente felébredtem kényelmesen kilenc óra körül, egy morcos borjú arcú őr kivezetett az órához, kezembe nyomta a megszentelt óratisztító készletet, én pedig nekiláttam az egyébként is tökéletesen tiszta óra teljesen értelmetlen lemosásának. Délre már megint a cellámban ültem és vártam, hogy teljen az idő. Pokolian unatkoztam. Volt olyan nap, amikor a testemen található minden egyes anyajegyet megszámoltam, hogy gyorsabban teljen az idő. Sajnos csak négyet találtam, így ez a tevékenység sem kötötte le tartósan az elmémet. Máskor hattyút hajtogattam a paplanomból, azzal beszélgettem, viszont alvótársnak nem volt megfelelő, mivel hideg volt az este. Lassan már éjszakánént sem bírtam aludni, annyira nem fáradtam ki napközben. Elkezdtem töprengeni a múlton. Eleinte végigjátszottam fejben azt az eseménysorozatot, amely a kis szigetország fővárosának egyetlen börtönébe juttatott. Felelevenítettem az elmúlt hetek, hónapok történéseit és átgondoltam, mit kellett volna másként tenni ahhoz, hogy most ne egy nyirkos pincéből írjam e sorokat. Mivel erre a válasz elég nyilvánvaló volt, hamar tovavándoroltak a gondolataim és kínzóan belém mart egy roppant nyugtalanító kérdés. Mi lett az emlékeimmel? Már a közeli múltam eseményeit is nehezemre esett felelevenítenem, a régebbi kalandjaim pedig mintha egészen elvesztek volna. Akkor határoztam el, hogy muszáj lesz előkaparnom az agyam legmélyéről az emlékeimet, és ha már megvannak, akkor le is írom azokat. Annyi szép és izgalmas helyen jártam, annyi kalandot éltem már át az utazóügynöki munkám során, kár lett volna azokat az élményeket veszni hagyni.

       Nagy magányomban eszembe jutott a házasságom és az utazás, amely véget vetett neki. Volt nejemmel a közös életünk meglepően sokáig tartott annak ellenére, hogy semmi közös nem volt bennünk. Eleinte a szerelem, majd a szeretet összetartott, egy idő után pedig a megszokás miatt nem tudtuk lezárni az egyre kevesebb boldogságot nyújtó kapcsolatot. Talán nem találtunk elég komoly, elfogadható kifogást ahhoz, hogy belekezdjünk a hosszadalmas és kellemetlen válási procedúrába. Azután akaratom ellenére én teremtettem egyet, amely elégnek bizonyult.

      Egy egzotikus vidékre készültem üzletet kötni, ahol korábban még nem jártam. Szokásomhoz híven, utánanéztem az országnak látogatás előtt. Ahogy elmélyedtem a helyi tradíciókban, az üzleti etikettben, ráakadtam néhány igazán meglepő szokásra, amelyek közül az egyik különösképpen felkeltette az érdeklődésemet. Azt írták, hogy minden sikeres szerződés után óriási meglepetés szokta érni a felkészületlen üzletembereket. A helyiek ősei igencsak sajátos módot találták ki a sikeres tárgyalások megünneplésére, amely idegen kultúrákban nem minden esetben elfogadott, vagy legalábbis megengedett. Amint eljutottam a cikkben oda, ahol leírták, hogy mit is jelent pontosan az óriási meglepetés, egészen ledöbbentem. Korábban egyértelművé tette a cikk szerzője, hogy nem érdemes nemet mondani a szerződés sajátos megünneplésére, mivel az az egyezséget érvénytelenné tenné. Ráadásul azt, aki elutasítja az ajándékukat, az országból is kitiltják. Elgondolkoztam. Korábban soha nem vettem igénybe hasonló szolgáltatást, és bár komolyabban nem is vágytam rá, azért kíváncsi voltam, vajon milyen lehet kipróbálni. Hagytam magamnak néhány percet elképzelni a jelenetet: hosszú fárasztó nap után a hotelszobám ajtaján kopognak… Utána eszembe jutott a párom. Tudtam, ha igent mondanék a szerződést követő meglepetésre, ő nem örülne felhőtlenül. Nem szívesen bántottam volna meg. Óriási dilemma volt számomra, mivel elképesztő üzletről volt szó hihetetlen prémiummal és előléptetési eséllyel, így nem akartam senkinek átadni az utat. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy összeszorítom a fogam és ha úgy alakul, bevállalom a cég és a karrierem érdekében amit meg kell tennem. Ráadásul egy távoli, idegen országról volt szó, nem tűnt valószínűnek, hogy bárki lebuktatna a feleségem előtt. A megszokottnál is körültekintőbben pakoltam be a táskámat. A legjobb parfümömet készítettem a kedvenc ingeimmel és legdrágább alsóim közé a bőröndömbe. Részleteket nem találtam a meglepetésről, fogalmam nem volt, hogy mire készüljek. Rég nem érzett izgalommal indultam útnak.

       A tárgyalás sikeres volt, de nem épp baráti hangulatú. Mindenki bőségesen megtartotta a két lépés távolságot, pedig nem is volt influenza szezon. A szünetekben egymástól távol állva levegőztünk, az ebédlőben külön asztalhoz ültek le, és a szakmai kérdéseken kívül egy szót sem szóltak hozzám. Még a WC-ből is mindenki azonnal kirohant, amint beléptem. Akár végzett, akár nem. Sok dolga volt a takarítóknak azokban a napokban. Az első tárgyalás után, amint egyedül vacsoráztam a hotel meglehetősen gyatra kínálatú éttermében, az otthon olvasott cikken elmélkedtem. Talán nem is volt igaz. Nem tudtam elképzelni semmiféle mulatságot ilyen ellenséges emberekkel. Megkönnyebbülhettem volna a feleségem miatt, de inkább csalódott voltam. Addigra már egészen rákészültem, hogy átélhetek egy ennyire különleges élményt és megnyugtattam az eleinte forrongó lelkiismeretemet azzal, hogy ez másik ország, más kultúrával, ha itt ez a szokás, akkor alkalmazkodnom kell.

       A tárgyalássorozat utolsó napja volt a legkeményebb. Szinte már üvöltöttünk egymással. Ők nem finomkodtak. A családfámat következetesen végig emlegetve, egészen az üknagyszüleimig mindenkit szidtak. Természetesen nem név szerint, csak úgy általánosan. Elmondtak engem is mindennek. Először kicsit rosszul esett, de nem akartam megsérteni őket azzal, hogy nem követem hűen a szokásaikat, így én is felemlegettem az ő családtagjaikat. Ez sikeresnek bizonyult. Sikerült meggyőznöm őket a szándékaim komolyságáról. Nem sokkal később alá is írtunk minden papírt.

        Amint lezártuk a találkozó üzleti részét, azonnal megváltozott a hangulat. A korábban távolságtartó, undok emberek elmosolyodtak, puszilgattak és ölelgettek. Pár perc ujjongás után megnyomtak egy hatalmas piros gombot a tárgyaló közepén, amelynek a funkciója napok óta rettenetesen izgatott. Éreztem, elérkezett a meglepetés pillanata. Abban a pillanatban, amint nagy lendülettel hárman rátenyereltek a hatalmas félgömb alakú fényes vörös gombra, egy vörös bársony függöny mögé rejtett ajtón keresztül lányok és néhány srác rohamozta meg a szobát. Színben, méretben, öltözékben teljes volt a választék. Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. A falakról hatalmas ágyakat hajtogattak le, amelyek korábban modern művészeti alkotásoknak tűntek, és leheveredtek rájuk. Az emberek, akikkel tárgyaltam, bíztattak, hogy válasszak valakit, aki nekem tetszik, akár többet is. Kisebb sokként értek az események. Csak bámultam egyik lányt a másik után. Fogalmam sem volt, hogy kihez menjek oda. Mennyire legyek bevállalós? Próbáljak ki valami egészen másfajta kalandot? Teljes volt a bőség zavara. Az örömlányoknak egyébként örültem, bár már nem számítottam rájuk, ráadásul végig úgy képzeltem el, hogy a hotelben történik, illetve történne majd meg a móka, nem az irodaházban. Ez tovább növelte a bizonytalanságomat. Ahogy tétováztam, ismét kezdett a hangulat fagyosabbá és ellenségesebbé válni, ezért inkább odamentem egy csinos, vékony, keleties lányhoz, és leültem az ágya szélére. Azt sem tudtam, hogy ott helyben, mindenki előtt kell-e megpecsételnem a szerződést.

Hinsenkamp Adél rajza

        Ujjongás és taps fogadta a választásomat. Kicsit vártam, hogy talán ők is keresnek maguknak partnereket, de mindenki engem figyelt. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, de akartam az üzletet, a kaland is vonzott, így belementem a játékba. Megcsókoltam a lányt, aki azonnal visszacsókolt, a kezembe nyomott egy drágának tűnő csomagot, amelyben volt egy színes szatén köntös, tisztálkodószer, illetve néhány óvszer. Amikor színpadiasan megmutatta a csodálatosan hímzett dobozka minden tartalmát, kivezetett a rejtett ajtón keresztül, amelyen bejöttek, kikísért a rövid, rózsaszínes fényben tündöklő folyosóra. Ott végig ajtók sorakoztak. Az egyiket kinyitotta lendületes, mégis kecses mozdulatokkal, belépett a félhomályba burkolódzó aprócska szobába, engem is behívott. Egyszerű berendezés fogadott óriási fekhellyel, ezüst színű baldachinnal, a falakon sikeres tárgyalásokról készült fényképekkel. Nem volt ablak, sem pedig lámpa. Minden fényt hangulatos mécsesek szolgáltattak, amelyek különleges formájú árnyékokat vetettek a mintás tapétára. Kinyitotta nekem a fürdő ajtaját, majd ő leheveredett a kis szobát majdnem teljesen elfoglaló ágyra. Én éltem a lehetőséggel, gyorsan lezuhanyoztam, ismét megnyugtattam magam, hogy a nejem nem tudhatja meg, hiszen abban az országban nyilvánvalóan nincsenek ismerősei, ráadásul ezzel én a közös kasszát gyarapítom, így tulajdonképpen a feleségemért is teszem mindezt. Amint immáron tisztán, illatosan visszaértem a lányhoz a szobába, hamar elterelődtek a gondolataim a feleségemtől. Miután végeztünk, a lány feladta rám a köntöst és kivezetett a tárgyalóba, ahol a tárgyalópartnereim néma csöndben várakoztak.

        Zavarba ejtő érzés volt a sok öltönyös ember, és az aligruhás, még mindig kihívóan heverésző lányok közé kisétálni egy szál vékonyka köntösben úgy, hogy mind pontosan tudták, mit csináltam néhány perce. Zavaromat az sem csökkentette, amikor a keleties lány fennhangon kijelentette óriási mosollyal az ajkain.

  — Megvolt, az üzlet megköttetett.

        Ezután hirtelen felélénkültek, puszilgattak, ölelgettek, szorongatták a kezemet, gratuláltak, majd lerángatták magukról a nyakkendőket, odarohant a lányokhoz, fiúkhoz választottak maguknak – ki egyet, ki rögtön többet –, azután sietve ők is eltűntek a rejtett ajtókon keresztül. Én zavarban ácsorogtam a szoba sarkában, nem tudtam mitévő legyek, mi ilyenkor a protokoll. Egy lány, akinek épp nem maradt partnere odajött, és elvezetett magával egy másik, hasonlóan meghitt szobába.

        Néhány óra mulatság után elvittek egy közös vacsorára, ahol mindenki elmesélte és feltehetően jelentősen kiszínezte az aznapi, lányokkal átélt élményét. Engem kissé zavarba ejtett a téma, ki voltam merülve, vágytam volna egyedül átgondolni a sikeres tárgyalás következményeit és a korábbi tettemet. Szerettem volna felhívni a feleségemet, megkérdezni jól van-e, és szerettem volna elmesélni neki az örömhírt, miszerint megvan az üzlet, elő fognak léptetni. Az óriási szakmai siker ellenére kezdtem rosszul érezni magam a történtek miatt. Elhatároztam, hogy másnap a reptéren megveszem a nejemnek a kedvenc drága parfümjét, és két-három kiló méregdrága likőrös csokit, amellyel mindig sikerült jókedvre deríteni. Tudtam, ezzel nem tehetem jóvá, csupán a saját lelkiismeretemet szerettem volna legalább egy hangyányit megnyugtatni. Reméltem, hogy a szégyenérzet idővel elmúlik, hiszen én csak a tárgyalópartnereim szokásai szerint jártam el. Néhány koktél után nekem is sikerült felengednem. Elengedtem a múltat, úgysem változtathattam rajta. Egyébként, ha tehettem volna sem változtattam volna rajta. Hajnalra rendesen berúgtunk. Amire visszaértem a hotelbe, már késésben voltam a reptérről, így nem volt alkalmam felhívni a feleségem, sem pedig ajándékot vásárolni neki.

        Régóta nem tapasztalt izgalommal vártam, hogy hazaérkezzek és elmesélhessem a sikeres üzletet. Magam előtt láttam a feleségem büszke, boldog arcát, ahogy meghallja, hogy előléptetnek, megemelik a fizetésemet, ezáltal még kényelmesebb életet élhetünk majd a jövőben. A párom otthon szokatlan izgalommal és aggodalommal kérdezte, sikerült-e az üzlet. Boldog voltam, amiért igenlő választ adhattam neki. Azt hittem, hogy a várható prémium hozta lázba, és előre tervezgeti a luxus nyaralásunkat, amit abból fizetünk majd ki. Pontosabban, hogy azt latolgatja, vajon onnantól kezdve drágább hotelben szállunk-e meg, a szokásos nyaralásunkon. Büszkén meséltem el, milyen kedvező feltételekkel írtuk alá a szerződést. Vártam a gratulációt. Ő viszont ahelyett, hogy a nyakamba borult volna örömében, sírva fakadt. Földbe gyökerezett a lábam, hirtelen elhallgattam. Nem úgy tűnt, mint aki örömében pityeredett el. Faggattam, kértem, hogy mondja el, miért sír. Kifakadt. Miként tehettem ezt vele, milyen ember vagyok, és még millió kérdést tett fel szipogva. Továbbra sem értettem. Könnyes szemmel hozta elő, a már bepakolt bőröndjét kijelentve, hogy el akar válni. Korábban rengeteg veszekedésünk volt, temérdek problémánk, amelyek önmagukban is kirobbanthattak volna egy válást, de nem tették. El sem tudtam képzelni, vajon mi válthatta ki ezt a heves reakciót. Pont egy ekkora üzleti siker miatt akar engem elhagyni? Alig hittem a fülemnek. Füleimnek. Nem tűnt logikusnak. Meg sem bírtam szólalni, csak makogtam értetlenül és abban a pillanatban tényleg nem jutott eszembe semmi. Nem jutottak eszembe az örömlányok, az ünneplés. Amikor végre ki tudtam nyögni a kérdést, hogy mégis miért, akkor csak rábökött remegő kézzel az asztalon álló laptopra. Megdermedtem. Egyszerre tudtam volna sírni és nevetni a bénaságom miatt. Az én otthoni gépem volt, amelyet időnként ő is használt. A böngésző volt megnyitva, ahol a sok nyitott lap közül éppen az látszott, amelyiken egy cikk volt. Az a cikk, amelyet utazás előtt olvastam, ahol az úticélom üzleti szokásairól írtak. Az örömlányokról, a kötelező ünneplésről. Minden bizonnyal utazás előtt elfelejtettem bezárni a nagy meglepetésemben.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza