Hinsenkamp Fülöp Novellái

A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

     A feleségem nem volt nagy utazó a kapcsolatunk alatt. Nem rajongott a kalandokért, a hirtelen helyzetekért, jobban szerette a kiszámítható hétköznapokat, a nyugalmat. Egy idő után már nem is nagyon meséltem el neki az utazásaim izgalmait, mivel folyton szörnyülködött rajtuk, nem akartam, hogy aggódjon miattam. A nyaralással egyébként nem volt baja, minden évben egyszer-kétszer együtt elrepültünk egy közeli tengerpartra. Kivettük a megszokott hotelben a megszokott szobát, a feleségem végig a strandon olvasott, míg én a második naptól kezdve a környéken igyekeztem – évről évre egyre kevesebb sikerrel – némi újdonságot felfedezni.

      Akármennyire különbözött a kellemes nyaralásról alkotott elképzelésünk, én szerettem vele utazni. Olyankor egy rövidebb időre kiléptünk az unalmas közös életünkből. Félreértés ne essék, szerettük egymást, de az élet legtöbb területén teljesen mások voltunk. Ő mindent előre megtervezett, én szerettem spontán módon belevágni az ismeretlenbe. Talán ezért is ülök én épp börtönben, amíg ő egy nyugodt kertvárosi házban neveli az új férje két gyermekét. Azóta életemben először én is szerelembe estem. Nemrég megismerkedtem egy lánnyal, aki hasonló életet él, mint én. Csupán egyszer találkoztunk, de az számomra mindent elsöprő volt. Nem tudom, vajon látjuk-e még egymást az életben, de valami azt súgja, hogy nem lehet ennyivel vége. Erről jut eszembe, üzenni kellene neki a büntetésemről, hátha várja a jelentkezésem.

     Szóval a nejemmel csupán egyetlen kalandos utazásunk volt, az is még a kapcsolatunk legelején. Éppen elkezdtünk járni, amikor meglepő módon előállt egy ötlettel. Biciklizzük körbe hazánk legnagyobb tavát. Soha nem voltam kimondottan sportos, kerékpáron sem ültem a hatodikos osztálykirándulás óta, de az új kapcsolatok lendületével bólintottam rá, hogy remek ötlet, menjünk. Őszinte leszek. Nem hittem, hogy megvalósítjuk a tervét. Viszont, amint közeledett az előre lefixált időpont, egyre biztosabbá vált a tévedésem. Rájöttem, hogy ő tényleg szeretné ezt, és meg is fogja tenni, én pedig menni fogok vele. Segítettem szállást keresni. Fiatalok voltunk, éppen nem éltünk nagy lábon, ezért a szálláskereső oldalon ár szerint állítottuk növekvő sorrendbe a találatokat. Kiválasztottunk egyet, amely szinte remeknek tűnő, 4,2-es értékelést kapott annak ellenére, hogy nagyságrendekkel olcsóbb volt a többinél. A képek nem voltak kimondottan biztatóak, de azzal nyugtattuk magunkat, hogy egyetlen éjszakáról van szó, hulla fáradtak leszünk, a lényeg, legyen alattunk ágy, fölöttünk tető. Legfeljebb összebújunk és együtt átvészeljük.

     Elérkezett a várva várt közös utazás első napja. Reggel még éppen csak ébredeztünk, amikor megcsörrent a telefonom. Privát szám hívott, ennek ellenére felvettem. Alig ért a fülemhez a készülék, még beleszólni sem volt időm, amikor elképesztően affektáló, mézes-mázos hang köszöntött sipító hangon, majd levegővétel nélkül, zuhatagként söpört el.

  — Üdvözlöm, Ön foglalt nálunk ma éjszakára, egy éjszakára, két főre egy balkonos, panorámás miniapartmant a mi csodás Panoráma vendégházunkban?

   — Én.

  — Nagyszerű, nagyon várjuk Önöket, a mi csodás házikónkban, a vendégek fogadását a mi rendkívüli Menedzserurunk végzi, András, akit a vendégek fél órával az érkezésük előtt szoktak hívni, hogy biztosan időben ott legyen, így Önöknek is így kellene tenniük. Esetleg tudják, hogy hány óra körül érnek oda?

   — Nem tudjuk pontosan, késő délutánra tippelek.

  — Nagyszerű, nagyszerű, a Menedzserúr várni fogja Önöket, a mi mesebeli Panoráma Vendégházunkban, ahol remélem, egy csodás éjszakát töltenek majd el a balkonos apartmanunkban, a viszonthallásra. Jajj kedves, majdnem elfelejtettem, megadnám a Menedzserúr telefonszámát, amin keresztül a kedves vendégek, mint Ön is, fel szokták hívni az érkezésük előtt fél órával, erre a számra, amelyen éppen beszélünk, megfelelő lehet Önnek és a kedves Párjának, ha elküldöm egy üzenetben András menedzserünk számát?

   — Igen.

   — Nagyszerű, nagyszerű, fél órán belül meg fogják kapni, de várjunk csak. Esetleg elküldhetem emailben, mivel itt a szolgáltató időnként akadozik, meg hát az ingyen van, lediktálná? – lediktáltam – Reeendben, akkor a kedves neve Önnek igaz? Remek. Fél órán belül megkapja, köszönöm, aviszonthallásra.

     Tulajdonképpen az egész beszélgetés alatt pislogni sem tudtam, csak abban reménykedtem, hogy a kedves hölgy nem fullad meg egy-egy hosszabb mondat alatt. Párom hallotta a beszélgetést, és az első harmadától kezdve végignevette az egészet. Nem sokkal indulás után ismét csörgött a telefonom. Immár kijelezte a számot. András volt, a Menedzserúr. Ő sokkal rövidebben és egyszerűbben érdeklődött az érkezésünk várható idejéről. Megegyeztünk, érkezés előtt fél órával hívjuk. Legalább meglett a száma, mivel a reggeli hangorkán gazdája nem sietett elküldeni.

     Gyönyörű volt az őszi táj, millió színben pompáztak a platánfák, a kellemesen tiszta vidéki levegő egészen felfrissített, az avar illata pedig visszaröpített a gyermekkoromba, már-már kedvem lett volna levél angyalkát formálni a lehullott levelekből. Néhol megálltunk csodálni a tavon tükröződő színes dombokat, vagy hattyúkat etetni. Az első nap végére rettenetesen elfáradtunk. A folyamatos emelkedőkön kimerült lábaink, a bicikliüléstől feltört fenekünk, a nehéz hátizsákoktól agyonnyomott hátunk megállíthatatlanul hajtott minket a szállás felé. Amikor már nem voltunk messze a telefonban mesésnek ígért vendégháztól, felhívtuk a Menedzserurat. Ott lesz, vár minket. Az utolsó kilométerek pokoli lassúsággal tünedeztek el mögöttünk. A feltört fenekem elmondhatatlanul kínzott. Mondhatnám, hogy úgy fájt, mint újfiúnak a sitten, de mivel éppen börtönből írok, így olybá tűnne, mintha tapasztalatból beszélnék. Ráadásul szomjasak, dehidratáltak, és elképesztően éhesek voltunk az egésznapos tekerés után. Némi keresgélés és egy rövidebb kerülőút után megtaláltuk a szállást. Egyáltalán nem táblázták ki. Sőt, nem is abban a faluban volt, amelyet a hirdetésben megneveztek, hanem az előtte megbúvó aprócska, elképesztően szép, de teljesen kihalt településen. Begurultunk a vendégház kertjébe, ahol nem várt senki. Felhívtam a Menedzserurat.

   — Jónapot! Azt hiszem megérkeztünk, egy zöldre festett lakókocsi mellett álldogálunk.

   — Az büfékocsi.

   — Akkor a zöldre festett büfékocsi mellett.

   — Oké, már a faluban vagyok, egy perc múlva érkezem.

                      Hinsenkamp Adél rajza

     Nagyjából negyedóra múlva be is futott egy öreg autóval, amelynek szélvédőjén műanyag rendszám hirdette tulajdonosa nevét büszkén: András. Sejtettük, hogy ő lesz az, a várva várt menedzser, bár a „Menedzserúr” felirat egyértelműbbé tette volna. Kiszállt, majd ráérősen odabillegett hozzánk az idősödő férfi, masszív, szinte látható alkoholszag felhőbe burkolódzva. Átlátszó zacskóban két banánt és egy almát szorongatott. Néhány pillanatra megörültem, talán nekünk hozta, elmondhatatlanul jól esett volna, de ez az ábránd nem tartott sokáig. Elment mellettünk, odaböffentve:

   — Erre.

Mi követtük, majd odabökött a büféskocsival szemközti mocskos erkélyajtóra:

   — E lesz a – közben rágyújtott egy cigire, majd folytatta – mutatom, utánam.

Beléptünk a majdnem két méter belmagasságú helyiségbe. A füstölgő cigaretta jobban zavart, mint a sáros elnyűtt csizma a lábán, mivel egyetlen pillantással felmértem, hogy a frissen széthordott sár meg sem látszik a már régen széthordott mocsokban. Körbemutogatott a cigaretta csikkel, közben az ágyra szórva a hamut.

   — Konyha, edények. Frigó megy, fürdő, papír van. Ágy. Ja és sík tévé, mellette vifi kód. Tízig el kell hagyni a házat. Most fizetnek. Igaz?

     Nem ment könnyen, de elmagyaráztam, hogy interneten előre fizettem. Közölte, hogy abban nincs benne az idegenforgalmi adó. Nekem úgy rémlett, hogy benne volt, de nem vitatkoztam, már nagyon vágytam egy kis nyugalomra, inkább ráhagytam. Szó nélkül kiment és beült a mi apartmanunkkal szemben elhelyezkedő fából tákolt szobájába. Eközben az akkor még leendő, azóta volt feleségem felsöpört, majd felmértük a körülményeket. A fürdővel kezdtük, volt néhány észrevételünk:

     Hatalmas bojler lógott a falon, félig a WC kagyló fölé szerelve, alatta friss, rozsdás csöppek mutatták, hogy az elmúlt években feltehetően elmulasztottak néhány karbantartási munkálatot. Ráadásul teljes összevisszaságban kanyarogtak csövek a fém henger alatt. Ezeknek egy része nem volt sehova bekötve, és több, éppen a WC-n ülő ember felé nézett. Tudtam, nem sok időt fogok abban a helyiségben eltölteni. A fa vécédeszkán ülő biztonságérzetét tovább rontotta a tartály fölött ferdén lógó rozsdás polc, amelyen óriási porcelán Szűz Mária szobor szemlélte megbocsátó szemekkel a világot. A polcot rögzítő csavarok csupán félig voltak a falban. Jobb lelkiállapotban talán úgy mondtam volna, hogy félig még a falban voltak. Mindenesetre bukósisakban mentem WC-re.

     Volt ajtó a fürdőszobán. Harmonikás, elhúzható, amely nem csatlakozott bele a falra szerelt foglalatba, így csupán félig lehetett elhúzni. Legalább félig el lehetett húzni – mondjuk ehhez ketten kellettünk, és a szomszéd házban is felébredtek a hangjára –, de egyébként sem múlt ezen semmi, mivel alatta bő tíz centiméteres rés engedte szabadjára a hangokat és szagokat.

      A vastag koszréteg, hiányzó zuhanyfüggöny, penészes plafon szinte fel sem tűnt. Miközben indultunk felmérni a konyhát, kiáltás hangzott, feltételezhetően nekem címezve.

   — Hé, gyere!

     Már indultam az ajtó felé, amikor meggondoltam magam. Én vagyok a vendég, még ha nem is vagyok úgy kezelve. Ha akar valamit, idejön. Úgy is tett. Még, vagy megint cigivel a kezében, kopogás nélkül benyitott és odavetette: gyere. Mentem. A szobájában volt egy röpke vita arról, hogy mennyit fizettem, de mennyit kellett volna, de miért annyit, kinek a bankja hogyan váltja a valutát, amelyben megadták az árat. Én kitartottam az igazam mellett, mutattam a bank applikációját, így nehezen, de elfogadta, hogy nem fizetek neki többet. Természetesen az idegenforgalmi adón kívül. Arról adott két fecnit mondván:

   — Kitöltve hozza vissza.

Amikor visszavittem neki kitöltve, akkor még feltettem neki egy ártatlan kérdést:

   — Hova köthetjük ki a bicikliket?

   — Minek?

   — Hogy ne lopják el – mondtam, a nyitott kapu felé biccentve.

   — Itt nem lopnak, nem kell lakat.

   — Kölcsön biciklik, a tulaj ragaszkodott hozzá, hogy lakatoljuk le.

   — Itt nem lopnak, nem kell.

   — Ennek ellenére én kikötném, oda a büféskocsi mellé mehetnek?

   — Azt nyitom reggel, amúgy nem kell kikötni, volt már itt milliós bicikli, azt sem vitték el.

   — Ez remek, de ezek kölcsön biciklik, a tulaj…

   — Akkor kösse oda, de nem kell. Nem lopnak, kamerán figyelem.

     Sértődötten bevágta az ajtaját. Én az ő lelki békéjével mit sem törődve leláncoltam az újonnan vásárolt lakatommal a két kerékpárt, miközben kerestem a kamerát, amelyen keresztül állítólag figyelte az udvart, de sehol nem találtam.

     Az apartmanba visszaérve gondosan elhúztam a függönyöket, mivel a gondnok, akarom mondani Menedzserúr szobájából pont be lehetett látni. Feltekertük a fűtést, mert szörnyen hideg volt. A takarókat magunkra húzva megpihentünk néhány pillanatra. Ez alatt egyszerre kordult meg mindkettőnk hasa. Mivel gyalogos távolságra egy kocsmát sem találtunk, nemhogy boltot vagy éttermet, a biciklire pedig képtelenek lettünk volna visszaülni, végig hívogattuk a környék minden vendéglátóegységét, amíg az egyik vállalta, a két pizza és az üveg bor kiszállítását. Vacsora közben feltérképeztük a konyhát is. Találtunk egy rúzsfoltos poharat, négy kívül-belül kávés bögrét, egy tányért és három darab legalább negyvenéves, harminc literes lábost. A tűzhely tekerőin jelezték, hogy az eredeti piktogramokkal ellentétben melyik főzőlapot melyik kapcsolja, illetve melyik nem működik. Néhány szekrényen volt ajtó. A majdani exfeleségemmel annyiszor emlegettük fel ezt a szállást, hogy pontosan emlékszem a teljes leltárra. És minden hibájára.

    Lefekvés előtt megpróbáltam felkapcsolni az éjjeliszekrényre, csinos csipkére gondosan kikészített olvasólámpát, de nem sikerült. Nem volt bedugva. Még csak konnektor sem volt a szobában. Dísznek azért jók voltak. Egyébként szükség sem lett volna rájuk, mivel a Menedzserúr szobájára felszerelt kinti lámpa nappali világosságban tartotta a szobát, a függönyök ellenére is. Nem sokat aludtam. Minden egyes porcikám fájt, folyton lehúzódott a lepedő a mocskos matracról, és a beszűrődő fény sem segített. Csöndben fogalmaztam a szállás értékelését. Több minden eszembe jutott, többször végigvettem minden problémát az apartmannal és a fogadással, de túl hosszú lett volna mindent leírni. Aztán beugrott egy frappáns mondat: „Olcsó húsnak híg a leve… Hát ennek igazán híg volt…”. Egyébként, amikor néhány nappal később elküldtem az értékelésemet, akkor vettem észre, hogy tízből kaptak négy egész két csillagot, nem ötből. Még ezt is sokalltam.

     Reggel hulla fáradtan megállapítottuk, hogy a Menedzserúr elment. Nem volt ott senki. Leraktuk a kulcsot a síkképernyős TV mellé, és elindultunk a következő szállás irányába. A biciklinyereg pokolian nyomta az előző nap feltört fenekünket, de boldogok voltunk, hogy túléltük a szállást. Nem rágcsáltak meg patkányok, a Menedzserúr nem adta el egyetlen szervünket sem, a bicikliket sem lopták el. Már túl voltunk az út harmadán, szinte meg is feledkeztünk a szép táj láttán az éjszaka megpróbáltatásairól, amikor érkezett egy SMS a Menedzserúrtól:

„A fűtést sokat használták, utaljanak át 1000-et, vagy postázzák el”

Felnevettünk, majd szándékosan viccre véve a dolgot, válaszoltunk:

„András, maga nagy tréfamester, sajnálom, hogy nem volt több időnk megismerni egymást”

Erre felhívott.

„Nem tréfáltam, használtátok a fűtést, pár napja fényképeztem a gázállást, a különbözetet ki kell fizetni. Helyi áron számoltam, ahol kellett kerekítettem. Ez az összeg méltányos”

Elkezdtem nevetni, majd megígértem, hogy persze, postán átküldöm, sőt, még az áramra is fizetek, mivel reggel használtuk a mikrót, és a kellemetlenségek miatt még egy üveg bort is mellékelek számára. Ettől kicsit megnyugodott.

Időnként azóta is felhív, és kérdezi, mikor érkezik a bor, illetve az összeg, amelyet minden alkalommal korrigál az inflációval és a kamatokkal.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza