Hinsenkamp Fülöp Novellái

A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

     Nem tudom mi lehetett az oka, de engem a munka rendszerint meleg, sivatagos helyre szólított. Gyakrabban szenvedtem az elviselhetetlen hőség és a folytonos sivatagi por miatt, mint a hideg, vagy lefagyott utak miatt. Ezt sokáig nem bántam, mindig is a nyarat szerettem jobban. Gyerekkorom óta arról ábrándoztam, hogy az év nagy része nyár legyen, és a kimaradt néhány hónapban komolyan átgondolt rendszerben váltakozzanak a fennmaradó évszakok. A tavasz lehet valamivel hosszabb, mivel csodálatos látvány és érzés, ahogy a természet életre kel, kizöldülnek a fák, megjelennek a virágok, és mindenki hirtelen sokkal vidámabb és energikusabb lesz. Az ősz is szép. Legalábbis az eleje, amikor elkezdenek sárgulni a levelek. A tél lehetne a legrövidebb, és komoly kritériumokat szabnék, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnie. Először is havazást szeretnék végig, óriási, fehér pelyhekben. Mínusz két-három fok lenne az ideális, hogy ne váljon azonnal koszos latyakká az egész. Az alatt a néhány hét alatt síelnék, kályha mellett élvezném a forralt bort és a forró csokit. Viszont két-három hét éppen elég lenne ebből. Főként a hosszú éjszakákból és komor, ködös időből.

       A családom nagyobb része egyetértett velem, viszont édesapámat a tél éltette. Imádta a havat, a jeget. Amint leesett az első hó, akár otthon, akár a környező országokban, azonnal mentünk síelni, korcsolyázni, kirándulni. Előbb tudtam hegyről lesiklani, minthogy magabiztosan sétáltam volna. Jó volt látni, ahogy apám fellelkesül, és boldogan szervezi a téli programokat. Nem sok közös volt bennünk, így mindig különösen kiélveztem ezeket az együtt eltöltött heteket. Amikor megnyertem egy síversenyt, akkor volt rám őszintén büszke. Édesapám azóta is szinte az egész telet a sípályákon és a hegyekben tölti, rendszeresen hív engem is, de ritkán tudok csatlakozni hozzá.

       Néhány éve, amikor éppen folyt rólam az izzadtság, amint teveháton igyekeztem tűző napon, legalább ötven fokban az úticélom felé, elkezdett hiányozni a havas táj látványa, a síelés illata, a magas hegységek tiszta levegője. Amint hazaértem, azonnal megnéztem a céges rendszerben, esetleg van-e betervezett küldetés hűvös, lehetőleg magasan fekvő országba, ahol eltölthetek néhány napot a havas tájat élvezve.

     Egészen hamar megakadt a szemem egy izgalmasnak ígérkező országon. Talán az ország szó nem kimondottan pontos egy hegycsúcsra, amelyet a tulajdonosa autonóm területnek kiáltott ki. A régió valódi vezetőjét nem különösebben érdekelte egy bolond, aki kunyhóban él, és önfenntartó gazdaságot folytat egy élhetetlen, rettenetesen hideg hólepte hegyen. Viszont amikor kiderült, hogy a magányos lakos nem a jég hátán él meg, hanem a közelében élőkön élősködik anélkül, hogy ők ebbe beleegyeztek volna, akkor már nem lehetett őt sem egészen figyelmen kívül hagyni. Senki nem hagyhatja, hogy büntetlenül fosztogassanak az országában. Arról sajnos nem írhatok, hogy mit kellett ezzel az emberrel megbeszélnem és kinek a megbízásából, de nem is ezen van a hangsúly.

       Vonattal érkeztem a hegy lábához. Két napig tartott az út annak ellenére, hogy légvonalban nagyjából száz kilométert ha mehettünk, de a sok szakadék, szikla között annyit kanyargott a sínpár, hogy szinte mindenkit állandó rosszullét kínzott a vagonban. Én viszont élveztem a vonatozást, felüdülés volt a megszámlálhatatlan levegőben töltött óra után. Még egy retro büfépultot is építettek a kocsiba, ahol egész elfogadható áron kínáltak meglepően ízletes ételeket.

       Élveztem a nyugalmat. Jólesett a gondolataimba merülni, tervezni a jövőmet, átgondolni az életemet. Közben csodáltam a tájat. Állandóan váltakoztak a zöld fenyvesek, a kék vizű tavak, a havas, jeges, sziklás területek és a befagyott vízesések. Mintha egy mesébe csöppentem volna. A sínpár legvégéig, a legutolsó megállóig utaztam az öreg szerelvényen. Az állomás épülete barlangból volt kialakítva. Talán nem is helytálló az épület kifejezés, inkább csak egy mélyedés volt, ahol egy fotelben ülő hölgytől lehetett jegyet venni, és egy távolabb eső beszögellésben pottyantós WC emelte a komfortérzetet. Ennél nem is kellett több annak a kevéske embernek, aki egy-egy vonat érkezéskor vagy induláskor megfordult ott.

      Miután leszálltam a kellemesen fűtött vonatról, megcsapott a hideg. Szerencsére számítottam erre, így alaposan felkészültem indulás előtt. Úgy beöltöztem az állomáson, hogy még az anyukám sem ismert volna meg közvetlen közelről sem. Csalódottan nyugtáztam, hogy egy szem hó sincsen az állomás közelében. Azonban a helyi hotel tulajdonosa biztosított, hogy néhány száz méterrel magasabban találok majd eleget. Az öreg kicsit nevetett, amikor elmondtam neki, hogy a hegycsúcson lakó emberhez megyek hivatalos látogatásra. Nem akarta elhinni, hogy azt a bolondot bárki ennyire komolyan venné. Megmutattam a vízumot, amelyet postán kaptam, mondván, anélkül nem léphetek be a területére. A fogadós megígértette, hogy hazafelé menet neki adom a papírfecnit. Ki akarta tenni keretben a recepció fölé.

      Indulás előtt olvasgattam az úticélomról. Mármint nem a szakadár hegycsúcsról, hanem a hegységről, amelynek egy csúcsán elterült. A beszámolókban egyértelműen leírták, hogy szükséges némi hegymászói gyakorlat és megfelelő felszerelés ahhoz, hogy épségben felérjünk a hegyetetőre. Az előbbivel nem volt gondom. Fiatalon rendszeresen mentem édesapámmal kirándulni, sziklát mászni. Sokszor hetekig tartottak ezek a túrák a hideg, meredek ösvényeken. Felszerelésem ellenben nem volt. Mivel a legtöbb leírásban említettek egy kölcsönzőt a hotel mellett, ahol megszálltam, nem vettem magamnak. Viszont amikor érdeklődtem a hely után, a házigazdám csak rázta a fejét, hogy legalább tíz éve elköltözött az a házaspár, akik próbálták ott fellendíteni a turizmust, így a kölcsönzőt is bezárták. Mérlegeltem a lehetőséget, hogy talán nekivágok a túrának felszerelés nélkül, amit senki nem ajánlott. A másik lehetőség az lett volna, hogy vonattal visszamegyek a legközelebbi városkába, de az legalább két napos kitérő lett volna, így hamar elvetettem.

       Óriási szerencsémre egy sziklamászó csoport épp az érkezésem másnapján készült indulni a hegyre. Az ő végcéljuk nem a megkérdőjelezhető ország volt, de az én utamnak egy hosszabb szakasza megegyezett az övékkel. Még nagyobb szerencsémre egyikük megbetegedett, így volt egy extra felszerelésük, amelyet kibéreltem tőlük egy hétre. Rettentő drágán adták, ráadásul kauciót is kértek, de nem volt más választásom.

       Egyszerre indultam el velük. Nem voltam rossz kondiban, de azért komoly túrákon rég nem vettem részt, így megnyugtatott a tudat, hogy tapasztalt emberek is jönnek velem, az első métereken még örültem is a társaságnak. Azonban nagyon hamar rájöttem, a kirándulás legszebb része az lesz, amikor kettéválnak útjaink.

      Ők teljesen más kultúrából származtak, és nem igazán beszéltek idegen nyelveket. Pechemre még azzal tudtam leginkább megértetni magamat, akinek a felszerelését megvettem kölcsönbe. Az is hamar kiderült, hogy egyikük sem tapasztalt hegymászó. A felszerelésük profi volt, de azonkívül alapvető hibákat követtek el. Például már délelőtt elkezdtek fölfelé sörözni, ordibáltak, hangoskodtak, ettől gyorsan kifulladtak, szemeteltek. Eleinte próbáltam tanácsokat adni, de nem figyeltek rám. Pár évvel korábban még talán mulattatott volna a hozzá nem értésük, de ott és akkor már fel tudtam mérni, hogy mekkora veszélyben lesznek, ha ezt így folytatják. Talán ezért sem mentem előre, mert nem akartam őket magukra hagyni.

       A csapatnak hála, sokkal lassabban haladtam, mint ahogyan azt előre elterveztem, így nem is értem oda az erdei fogadóhoz, amelyet előre kinéztem, csak egy kisebb vendégházhoz. A teljes sötétségben már nem lett volna tanácsos továbbmenni, így ott letelepedtünk. Az én csodálatos útitársaim még táskával a hátukon kikérték az első kört, miközben én félve feltérképeztem a szállás adta lehetőségeket. Tíz keskeny ágyat találtam az épület egyetlen helyiségében, ahova mi tizenketten érkeztünk. Meleg víz nem volt, de a villany remekül működött. Amikor felkapcsoltam, úgy bevilágította a szűkös szobánkat, hogy napszemüveg nélkül hunyorognom kellett. Miután lepakoltam, bőségesen megvacsoráztam, majd a hidegvizes cicamosdás után befészkeltem magam egy nyikorgó ágyba. Perceken belül mély álomba zuhantam, amelyből hajnalban atombomba ébresztett. Illetve arra ébredtem, hogy álmomban mellettem felrobbant egy atombomba. Ahogy felfogtam, hol vagyok, hamar nyugtáztam, hogy csak hatalmas üvöltések közepette felkapcsolták a lámpát a szobában. Nem különösebben zavarta őket a jelenlétem, átmásztak rajtam, heten léptek rá a lábamra, ketten kis híján ráültek pucér fenékkel a fejemre, rám dobtak néhány táskát, közben kiabáltak.

       Az ágyak nem túl praktikusan, egymás mellé voltak tolva, a szoba közepén. Öt darab emeletes ágy. Én alul, szélen aludtam. Öten felmásztak a felső ágyakra. A nagydarab emberek alatt csak úgy recsegtek és ingadoztak az öreg bútorok. Számolgattam, ha még egy ember felmászik, hogy az öt-öt ágyon igazságosan hat-hat ember aludjon, akkor valószínűleg le fog szakadni. Azonban ők is rájöhettek, hogy több súlyt nem tartanának meg a korhadt farudak, így a maradék hat ember mellém, az alsó ágyakra feküdt. Nem kell matekzseninek lenni, hogy kiszámoljuk, az öt darab, nyolcvan centi széles ágyon, elég kényelmetlenül fértünk el heten. Én örültem, hogy a szélén fekszem, még ha úgy könnyebben eshetek is le, csupán egy test lesz mellettem. Azonban ez az örömöm nem tartott sokáig, hamar arrébb görgetett az egyik útitársam, és bedőlt mellém. Annak ellenére, hogy szélen feküdt, nem kifelé fordult, hanem felém. Egy pillanat alatt elaludt, és tőlem öt centire elkezdett horkolni. Nem mosott fogat a sörből és kolbászból álló vacsorája után. Sajnos a másik oldalamon fekvő férfi sem feküdt messzebb, és ő is épp felém fordult. Ő sem mosott fogat. Már egy ideje. Amikor már azt hittem volna, hogy ennél nem lehet rosszabb, a fölöttem fekvőktől gyanús hangok kezdtek leszűrődni. Éreztem, hogy nem állnak meg a csókoknál. Igazam lett. Szerencsére gyorsan végeztek, az extra terhelést is kibírta az ágy, és nekem sem kellett sokáig hallgatnom a nyögéseket. Ráadásul az ágy ingása majdnem elringatott, csak a férfi győzelmi kiáltása zavarta ki az álmot a szememből. Nem sokat aludtam éjszaka. Háton feküdtem, hallgattam az ágyak recsegését, a többszólamú horkolást, és az időnként kiengedett légbuborékokat. Számoltam a másodperceket, és vágytam a hajnalt.

       Reggel nem vártam meg a csapatot. Mondtam a házigazdának, hogy nekem mennem kell, a többiek pedig majd felébrednek talán. Kértem, hogy beszélje le őket a túra folytatásáról. A férfi rendületlen unalommal és közönnyel hallgatott végig, majd nem túl meggyőzően biztosított, hogy megteszi amit tud. Egyedül még egy rémes éjszaka után is sokkal gyorsabban haladtam, mint előző nap a túrázókkal. Délutánra el is értem a határt. Piros fehér műanyag szalag volt kifeszítve cölöpökre és fenyőfákra. Egy darabig kiáltoztam, mivel nem voltam benne biztos, hogy egyedül beléphetek-e. Néhány perccel később megjelent mögöttem egy motoros szán. Ketten ültek rajta, egy szakadtas férfi, a hideg ellenére rövidnadrágban és ingben, illetve egy másik személy teljesen beöltözve. A sortos fickó bemutatkozott. Kérte, hogy mutassam meg a vízumot, majd amikor megbizonyosodott a hitelességéről, felemelte ünnepélyesen a szalagot. Átléptem alatta, és a maszkom alatt mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy még egy országot felírhatok a listámra. Utánam a férfi leengedte az országhatárt, és elkérte a másik személytől is a vízumot. Tényleg komolyan vette a belépésre vonatkozó saját szabályait.

                      Hinsenkamp Adél rajza

       A fickó felvett a motoros szánjára, a másik ember pedig sétálva tette meg a két kilométeres utat a házig, pedig kényelmesen elfért volna mögöttem, de nem akadékoskodtam. Ahogy beléptünk a házba, arcon csapott a meleg. Elkezdtem nekivetkőzni, miközben a hegycsúcs uralkodója megállás nélkül beszélt.

   — Most jöttünk a faluból, onnan hoztam ezt a hölgyet. Gondoltam, jó házigazda leszek, így magának is átengedem majd. Nagy itt a magány, néha felhívom magamhoz. Nem kimondottan olcsó, de nincs más a környéken. Ne aggódjon, hoztam italt is, így jól érezhetjük majd magunkat – én közben azon morfondíroztam, hogy ha ő motoros szánnal jár-kel a hegyen, akkor miért nem jött le értem, de erre nem akartam rákérdezni – hamarosan ideér a kedves lányka, de addig is szerettem volna ezeket az információkat megosztani magával négyszemközt. Az üzletről majd beszélünk holnap délelőtt. Délután kellene majd elmennie, akkor még éppen leér sötétedésre egy házikóhoz, ahol meghúzhatja magát. Nekem sajnos le kell ugranom a faluba a szánnal, így nem tudom tovább marasztalni. A lány miatt nem kell aggódnia, az megvár engem, mert csak pár órát leszek távol.

       Kissé kimerültem az egész napos túra és az előző éjszaka után, így nem volt kedvem belemenni, hogy miért nem visz le a szánnal. Ráadásul nem is voltam biztos benne, hogy szívesen rábíznám-e az életemet, így reméltem, hogy nem fogja felajánlani sem. Úgyis kirándulni vágytam. Fél órával később megérkezett a hölgy is. Ahogy elkezdte lefejteni magáról a rengeteg réteget, szép lassan tárult fel a nőiessége. Hamar kiderült, hogy nem csak a sok réteg miatt tűnt nagyobb darabnak. Ellentmondásosan hangozhat, de minden réteggel, amit lehámozott magáról, egyre kövérebbnek látszott. Ez még nem zavart volna annyira, de amikor levette a maszkot, ledöbbentem. Csúnya volt. Az a fajta csúnya, akire egyszerűen rossz ránézni. Talán kegyetlenül hangozhat, de szerintem sokaknak van legalább egy olyan ismerőse, akiben akárhogy is próbál, semmi külső szépséget nem képes felfedezni. Ez a nő ilyen volt. Nehéz megfogalmazni, hogy mi nem tetszett benne. Egyszerűen az arcberendezése mindenben eltért attól, amit én szépnek érzékelek. Nem tehettem róla, a lány sem, de ez volt a szomorú, vitathatatlan tény. Le sem bírtam venni róla a tekintetem. Ebből a vendéglátónk hangja zökkentett ki.

   — Remélem nem bánják, ha levetkőzöm, mert nem bírom a meleget. Én nem érzem a hideget, de a melegben szenvedek. Azonban a kisasszony rémesen kényes, így muszáj volt a kedvéért felfűteni a házat.

       Azzal választ sem várva, lerángatta magáról a kevéske ruhát, és meztelenül elkezdett megteríteni. Az egész házikó egyetlen helyiségből állt. Abban volt egy üvegfalú zuhany, franciaágy és egy kopottas konyharész. Amíg ő pakolta elő a különböző alapanyagokat, és nekiállt főzni, lazán odavetette, hogy nyugodtan kezdjünk szórakozni, ő majd evés után veszi igénybe a kisasszony nyújtotta szolgáltatásokat. Én nem voltam olyan hangulatban. Tulajdonképpen épp ellenkező hangulatban voltam, és ezen az sem segített, hogy a lány közelebb lépett, így, ha lehetséges, még csúnyábbnak láttam. Elkezdett malacságokat búgni a fülembe, összeborzolta rövid, világosbarna hajamat, miközben egyre közelebb settenkedett, egyre kevesebb ruhában. Én nem tudtam, mit tegyek. Nem akartam megbántani a házigazdámat. Részben, mert egyre jobban féltem tőle, részben mert a főnököm a lelkemre kötötte, hogy ezt a küldetést sikeresen kell lezárni. Kínomban segíteni akartam a főzésnél, de nem hagyta. Hivatkoztam nemibetegségre, de mosolyogva közölték, hogy nem tudok nekik újat mutatni. Próbáltam sok kifogást felsorakoztatni sikertelenül, míg a végén már szinte sírva kiáltottam fel.

   — Engem nem érdekelnek a nők.

       Néma csöndben meredtek rám. Féltem, hogy a fickó mosolyogva közli, hogy őt ez nem zavarja, mert két kapura játszik, de ehelyett felordított.

   — Fúj! Akkor ne is álmodj róla, hogy egy ágyba fekhetünk.

       Ez nekem nem volt akkora büntetés, mint amilyennek ő gondolta. Ráadásul gyorsan eltakarta magát, majd felvett egy nadrágot és pólót mondván, ő nem akar itt engem hangulatba hozni. Onnantól kezdve megtartotta a két lépés távolságot. Amíg zuhanyoztam, kiment a házból, amikor ő akart lezuhanyozni, beállított a szoba sarkába, arccal a falnak. Ezt sem bántam különösebben. Éjszakára leterített nekem néhány plédet a földre, miközben az orra alatt motyogott.

   — Ezeket úgyis ki akartam már dobni.

       Nem értettem, miért viseltetik ilyen ellenszenvvel a melegek irányában, de én ezzel jól jártam. Rossz volt a lelkiismeretem, amiért másnak adom ki magam, és előnyt faragok az őket érő indokolatlan el nem fogadásból és támadásból, de kimerülten nem volt jobb ötletem. Ráadásul másnap annyira gyorsan ki akart tenni a birtokáról, hogy a megbeszélés legelején beleegyezett mindenbe, és sikerült a megbízást a lehető legjobb feltételekkel lezárni.

         A korai indulásnak, a szép időnek és a lefelé vezető útnak hála, estére leértem a faluba. Tudtam, hogy aznap éjszaka indul egy vonat haza, így sietve lepakoltam a hegymászó eszközöket a hotelben, a kauciót nagy nehezen, némi fenyegetőzés és veszekedés árán visszaszereztem az ott maradt túrázótól, a fogadósnak kezébe nyomtam a vízumot, majd rohantam az állomáshoz. Megvettem a kis barlangban a jegyet, és felszálltam a már ott várakozó vonatra. Egyedül voltam az egész kocsiban. Lepakoltam a nehéz táskáimat, és felültem a bárpulhoz. Rendeltem egy drága whiskyt, és csöndesen nosztalgiáztam, hogy mennyire másra sikeredett ez a hegymászás, mint amilyenekben gyerekként részem volt.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza