A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

       Emlékszem, amikor gyerekkoromban édesapám megvette élete első vadiúj autóját. Azonnal beültem a volánja mögé kipróbálni a vezetőülést és a fekete, bőrözött kormány fogását. Amikor éppen a rádiót kezdtem beprogramozni, akkor édesapám megkérdezte, hogy tetszik-e az új járgánya. Egyszerűen odáig voltam érte. Az illata, a híres új autó illat teljesen megrészegített. Kipróbáltam az ülésfűtést. Először bizarr volt, mintha bepisiltem volna, de amikor a derekamat kezdte melegíteni, akkor elmosolyodtam. Izgatottan vártam, hogy apámmal kettesben ezzel az autóval menjünk hegyet mászni, és mellette ülve a felfűtött ülésből élvezhessem a fenséges havas tájat. Azután édesapám még boldogabbá tett. Közölte, hogy ha néhány év múlva megszerzem a jogosítványt, akkor nekem adja az autót.

       Három évvel később elkezdhettem vezetni tanulni. Boldogan, ujjongva szaladtam az okmányirodába, hogy elkérjem a megfelelő papírokat, és meghallgassam az eligazítást. Elszörnyedtem. Kiderült, hogy nem is olyan egyszerű jogosítványt szerezni. Nem a vezetési vizsgáktól és az elméleti tesztektől ijedtem meg. Addigra előre bemagoltam az elméletet, és vezetni is tudtam már, mivel elhagyott parkolókban, hegyi utacskákon szüleim időnként átadták a volánt. A papírmunka riasztott el. Egy órán keresztül sorolták a szükséges papírokat, magyarázták a kitöltés módját, hova kell fénykép, mit kell elektronikusan, mit kell kézzel, mit hova kell elpostázni. Próbáltam mindent megjegyezni, egy darabig még jegyzeteltem is, de hamar elvesztettem a fonalat. Akármennyire is vágytam vezetni, ez a hercehurca elvette a kedvem. Évekig  halogattam, hogy belevágjak. Szinte minden osztálytársam vezetett, már az öcsém is megszerezte a jogosítványát – meg is kapta a nekem ígért autót –, csak én nem bírtam rászánni magam, hogy visszamenjek az okmányirodába. Szüleim, testvérem, barátaim egytől egyig ajánlgatták, hogy segítenek eligazodni a bürokrácia pokoli útvesztőjében, de amint elkezdték magyarázni, hogy mit kell küldeni hova, én a legszívesebben megettem volna a füleimet.

       Viszont hamar rájöttem, hogy nem csak a vezetés jár papírmunkával. Az egyetemi jelentkezés szinte fizikai fájdalommal járt számomra. Temérdek határidő, rengeteg beküldendő adat, okirat, rettentő kínokat éltem meg. Szerencsére a szüleim megértőek voltak, és sokat segítettek, nekik hála bejutottam az egyetemre. A számomra érthetetlen adminisztrációnak hála, hatszor kis híján kiestem az egyetemről. Azóta elfogadtam, hogy bürokráciában élünk. Meg nem szoktam, de megtanultam együtt élni mindezzel. Megszereztem a jogosítványt, megkaptam édesapám következő autóját, amelyben már kormányfűtés is volt, és nekiláttam munkát keresni. Azt nem tudtam, hogy mit szeretnék dolgozni, de azt minden állásinterjún kijelentettem, hogy adminisztrációs feladatokat nem vállalok. Így lettem végül utazóügynök. Hála a sok asszisztensnek és titkárnőnek, nekem csak az aláírásomat kellett a papírok aljára firkantani, ezen kívül semmi papírmunkát nem bíztak rám. Azonban volt egy út. Egy út, amely sok mindent megváltoztatott.

       A főnököm kedveskedve lépett az asztalomhoz, ebből tudtam, hogy valami kellemetlen helyre fog küldeni. Hasonlóan közelített meg a gyilkos GPS-es kalandom előtt, vagy mielőtt elküldött a bolond királyhoz, aki betiltotta az egészségügyet.

     — Lenne egy ország, amit nem fogsz szeretni.

     — Pedig annyi ország létezik, amelyet szeretnék.

     — Imádom a humorod – mondta erőltetett nevetés közben.

     — Bökd ki, hogy melyik oroszlánbarlangba küldesz, nem kell szépíteni.

     — Tényleg nem tudom mit kezdenék a humorod nélkül – folytatta a műnevetését.

     — Csak mondd hova, és miért gázos.

     — Nem veszélyes, kellemes az időjárás, nincs diktátor.

     — Oké, akkor mi van.

     — Bürokrácia.

     — Az mindenhol van.

     — Itt sok van belőle. Kész bürokrapokalipszis.

     — Nem mehetnék inkább háborús övezetbe? Az kisebb büntetés lenne… – kérdeztem teljesen komolyan.

       Elolvastam néhány úti beszámolót az úticélomról, és nem túlzott az én drága főnököm. Az országnak nem volt konkrét vezetője, a bürokraták voltak hatalmon. Egy nagy tanács évekkel korábban mindenre kiterjedő szabályrendszert alkotott, amelyet egy elképesztően kiépített, szövevényes okmányiroda-hálózat működtetett. Nem számítottam semmi jóra. Aki korábban kapcsolatban állt velük, éppen nyaralt, és sajnos nem tudtak helyettem mást küldeni. A főnököm tanácsára csupán az odaútra vettem jegyet, hiszen soha nem lehet tudni, hogy az ügyintézés mennyi ideig tarthat.

       A repülőút simán ment. Leszállás után a reptéren be kellett állni a sorba, ahol ellenőrizték az útleveleket. Eddig még a megszokott módon zajlott minden. A problémák ott kezdődtek, hogy az útlevél ellenőrzéshez két órát álltam sorban, pedig csupán tízen álltak előttem. Amikor odaértem az ügyintézőhöz, az kelletlenül fogadott. Köszönés helyett vetette oda:

     — Útlevél, meghívó, addig itt egy toll, nyomtatvány, töltse ki, a tollat majd kérem vissza.

     Nekiláttam. Miután megadtam minden adatot, és a kifejtendő kérdésekre is szép, formailag korrekt fogalmazásokban válaszoltam, bevezetés – tárgyalás – befejezéssel, visszaadtam a hivatalnoknak a tollat és a papírokat. Ő rá sem nézett, hanem elfaxolta, és hátradőlt a székén, mondván, most várunk. Vártunk. Nagyjából tíz perccel később megérkezett faxon a válasz. Kézzel valaki bekarikázott néhány helyesírási hibát és két kifelejtett rubrikát. A kedves ügyintéző szó nélkül odadobta elém a választ és egy üres papírt. Gondosan, immár kétszer ellenőrizve kitöltöttem. Újra elfaxolta, ismét várakoztunk, de másodszorra elfogadó nyilatkozat érkezett.

     — Itt a belépési engedély. Várjon, még ne menjen – szólt rám, amikor felemelkedtem a székről – kérném a repjegyét.

       Odaadtam, majd hosszasan gépelt valamit az előtte terpeszkedő öreg számítógép zsíros billentyűzetén. Én hátradőltem a párnás, már kiült irodai széken, és csöndben, csukott szemmel egy kellemes, idilli sivatagi harctérre képzeltem magam. Sajnos gyorsan visszarángattak a rettenetes valóságba.

     — Uram, kérem, ébredjen. Itt a nyomtatvány, ezzel tudja megigényelni a csomagja kiadását.

     — Miért kell megigényelnem? Nem csak leveszem a futószalagról?

     — Nyilatkoznia kell a vámhatóságnál, át kell néznünk, van-e benne tiltott eszköz. Ez utóbbi már megtörtént, de ahhoz, hogy megkapja, alá kell majd írnia a megfelelő nyilatkozatokat. Ha ezeket elmulasztja, meg kell semmisítenünk a csomagokat harminc napon belül, óvást a megsemmisítéstől számított tizenöt napon belül nyújthat be. Kártérítést nem fizetünk.

       Megfogtam az összes papírt, amelyet a nő átadott nekem. Lementem a csomagomért az útvonalon, amelyet kedvesen felrajzolt az egyik papír hátlapjára. Nem túl nagy meglepetésemre, a csomagkiadásnál is sorba ütköztem. Ugyanazok az emberek ácsorogtak előttem, akiknek a tarkóját már jól ismertem az előző két órából. Kedvesen üdvözöltük egymást, majd mindenki csöndben átkozta tovább a papírrendszert.

       A csomagomat rendben találták, nem volt benne semmi tiltott dolog. Mellesleg nem is lehetett volna, hiszen pontosan ugyanazokat írták fel a tiltólistájukra, amelyeket egyébként sem engednének fel a repülőkre a világ egyik országában sem. Nyugtattam magam, próbáltam lelassulni annyira, hogy ne őrjítsen meg a helyzet. Kitöltöttem a papírokat ismét, megvártam a válasz faxot, nyilatkoztam, hogy nincs vámolni valóm, amit egyébként a táskám átkutatásakor nyilván láttak, és röpke fél óra ügyintézés után egy újabb nyomtatvánnyal gazdagodva elküldtek a csomagkiadóhoz, ahol egyetlen, nagyjából harminc kilós ember kereste meg a bonyolult polcrendszerben mindenkinek a csomagját, és cűgölte a nehéz táskákat verejtékezve a kiadó ablakhoz.

       Amikor végre kiléptem a reptér épületéből, beszálltam egy taxiba. Bemondtam a címet, és vártam az indulást. Soha semmi nem lehet egyszerű.

     — Kérném a taxiengedélyét? – köszöntött a sofőr.

   — Hogy mit? Mi a tököm az a taxiengedély? Nem taxis akarok lenni, csak utazni. Ne szórakozzon velem, csak vigyen el a hotelbe.

     — Taxiengedély nélkül nem vihetek el senkit, és kérem, ne rajtam vezesse le a feszültségét, nem én hozom a szabályokat.

     — Elnézést. Hol lehet ilyen engedélyt szerezni? – kérdeztem megjátszott higgadtsággal.

   — Annál a bódénál – mutatott egy jellegtelen, fehér építményre, amely előtt legalább tizenöt ember várakozott. Többek között azok, akiket már remekül ismertem a korábbi sorokból.

       Nagyot sóhajtottam, kiszálltam a taxiból, kivettem a táskámat, és beálltam a sorba. Ez gyorsabban haladt, mint az előzőek, a nyomtatványt hamar odaadták, csak az országba lépési engedély kellett, és a poggyász miatt a poggyász kiadatási engedély. Az útlevelemre bökve közölték, hogy az a belépési engedély miatt már sehol nem fog kelleni. Ebben tévedtek, de ne szaladjunk előre. Az új nyomtatványokkal beszálltam egy taxiba, és meglobogtatva a papírt, bediktáltam a címet. Amikor a fickó egy gyors szkenneléssel megbizonyosodott a dokumentum hitelességéről, visszaadta, és elindultunk. Én végtelenül kimerülten dőltem hátra a taxi ülésén, és vártam, hogy a hotelben lepihenhessek. Azonban biztos voltam, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Igazam lett.

       A kocsiban felkészítettem magam, hogy a hotelben biztosan legalább hat papírt kell majd kitöltenem. Sajnos nem tévedtem. Elkértek minden korábbi igazolást, engedélyt, amelyet addig kaptam. A taxison kívül, mert mint mondták, az csak a taxikban kell. Elolvastak mindent, ellenőrizték mindnek a hitelességét, készítettek rólam fényképeket, vettek ujjlenyomatot, megmérték a magasságom, súlyom, vettek vért, majd írtak rólam egy összegző jelentést. Elmondták, hogy ezt minden szálláson el kell végezni az országban, mert így kerülnek be a turisták az idegenek rendszerébe. Elmagyarázták, hogy hazaútnál majd le kell adnom egy papírt, amiben ők igazolják, hogy minden este a hotelben szálltam meg. Ha ezt nem adom le, akkor egy bürokratikus rémálomba csöppenhetek. Szinte kíváncsi lettem, hogy abban az országban milyen lehet a bürokratikus rémálom.

       Miután kézbe kaptam minden papírt a hoteltől, betettem a táskámba, a taxiengedély, a belépési engedély és a poggyász átvételi engedély mellé. Őszintén szólva, nem hittem, hogy ennyi papírmunkában lesz részem már munka előtt, mielőtt elfoglalhatom a szobámat. Nem értettem, vajon miért nem hagyta el az összes lakója ezt a rettenetes zűrzavart. Később megtudtam, hogy nem egyszerű kiutazási engedélyt szereznie a helyieknek. Annyira nem egyszerű, hogy gyakorlatilag lehetetlen. Aki elkezdi a folyamatot, nagyon hamar bürokratikus spirálban találja magát, amelyből egy-két nagyon ritka kivétellel, nem lehet kiszabadulni.

       A szobám kellemes volt. Egyszerű, letisztult, de semmi kivetnivalót nem találtam benne. Bedőltem az ágyba, és szinte azonnal, ruhástól elaludtam. Álmomban tűzőgépek üldöztek, faxgépek nyeltek el, majd köptek ki máshol, nyomtatványok förmedtek rám ijesztő vigyorral. Reggelre teljesen átizzadtam mindenemet. Kellett néhány pillanat, mire felfogtam, hogy hol vagyok. Kint már sütött a nap. Egy pillanatra megijedtem, hogy bizonyára lekéstem a tárgyalást, de hamar eszembe jutott, hogy nincs megbeszélés, csak ügyintézés, amelyhez nem lehet időpontot foglalni. Kinyitottam a bőröndöt, kivettem egy inget és a tárgyalós nadrágomat. Mind össze volt gyűrve. A reptéren rettentő trehányul szórták vissza a ruháimat. Nagy levegőt vettem, hangosan kifújtam és kijelentettem magamban, hogy egy ilyen országban nem lehetek már reggel ideges. Éppen emeltem volna a telefont, hogy vasalást kérjek, amikor ismét eszembe jutott, hogy nem lesz tárgyalás, csupán ügyintézés, így teljesen mindegy az öltözékem.

       Gyors reggeli után a taxis engedély segítségével eljutottam a központi hivatalba, ahonnan minden ügyintézés indult. Ott adták ki az intézkedéshez szükséges előzetes engedélyt. Kiálltam a sort, majd a kedves ügyintéző elkérte az útlevelemet. Mutattam a belépési engedélyt, és bizonygattam, hogy úgy hallottam, ez elég. Biztosított róla, hogy rosszul hallottam, mert mindenhova kell az útlevél. Visszataxiztam a hotelbe, majd ismét a központi hivatalba. Újfent kivártam a hosszú sort. Egy másik ügyintéző morcosan fogadott. Szó nélkül átvette a papírjaimat és az útlevelet. Az utóbbit visszahajította, hogy ez nem kell, ha van belépési engedély. Az arcom elvörösödött, néhány hajszálam kihullott, néhány megőszült. Nagylevegő, kifúj.

     — Kérhetem, hogy ne fújkáljon? Nem szeretnék elkapni valamit – mordult rám a kedves fiatalember a pult másik oldaláról, majd elkezdte rendezgetni a papírjaimat. – Van magának tartózkodási papírja?

      Nagyon reméltem, hogy van. Kezébe nyomtam a mappát, amelyet a hotelben adtak, és kérdeztem, hogy ezek között van-e. Nem válaszolt, csak morcosan gépelt. Néhány perc után nyomtatott, aláírt, és a kezembe nyomott egy lapot, majd hívta is a következőt a pulthoz.

     — Megkaptam az ügyintézési engedélyt?

     — Nem látja?

     — Nem értem a nyelvüket, nem tudom mit írt ide.

     — Megkapta.

       Első lépés pipa, már csak körülbelül hatvan volt hátra. Elmentem az eligazító pulthoz, hogy megkérdezzem, mi a következő feladatom. Természetesen az sem ment azonnal. Húznom kellett egy sorszámot, majd szólítottak azonnal, mivel épp senki nem várakozott ott. Az információs hölgy, miután elmondtam a kérdésemet, sajnálkozva tájékoztatott, hogy ehhez a kérdéshez másik témát kell megjelölni a sorszámosztó automatában. Kérdeztem, nem tehetne-e kivételt, hiszen nem várakozik senki, a kollégái is mind unatkoznak. Nem tehetett kivételt. Sebaj, kihúztam a megfelelő számot. Mielőtt felvillanhatott volna a képernyőn, kondulást hallottam, és minden kijelző elsötétült. Az összes ember a pultok mögül felállt, és bement a közös irodába. Megkérdeztem, egy mellettem állót, hogy mi történik. Elkezdődött az egy órás ebédszünetük. Pontban egy órával később ismét kondulás hallatszott, és az emberek visszajöttek, mindenki a helyére. Felvillant a számom, és az információs hölgy nagyon készségesen eligazított a város másik felén lévő kettes számú hivatalba, ahol hamarosan elkezdhettem intézni a második papírt.

      Taxiba be, taxiból ki. Hivatalba be, várakozás, ügyintézés, átirányítás, információ, idegbaj. Hamar kiderült, hogy nekem először a harmadik számú hivatal kell, csak ha ott a hármas szintű engedélyt megkapom, akkor kell a kettes. Ha a kettes számút kapom előbb, akkor az egyesbe kell mennem, és pár körrel hosszabb lesz az intézkedés. Meg sem lepődtem. Kimentem az épületből, kerestem egy taxit, az elvitt a hármasba, ahol sorra kerültem, és szerencsémre ki is adták a hármas számú rendeletet. Láttam az órámon, hogy nemsokára zárnak a hivatalok, így beszálltam egy ott várakozó taxiba és inkább a hotelbe vitettem magam. Félúton a férfi félreállt, majd kérte, hogy fizessek, és szálljak ki. Közöltem vele, hogy nem ezt a címet adtam meg, mire tájékoztatott, hogy letelt a munkaideje, a túlórázás viszont elképesztő mennyiségű papírmunkával és egy kisebb büntetéssel járna, így neki le kell zárnia a napi könyvelését. Kérdeztem, nem vinne-e el csak úgy, zárás után baráti gesztusként a hotelbe. Nem vitt, félt a büntetéstől. Hívtam egy másik taxit, az hazavitt. Este beültem az étterembe, és rendeltem egy dupla whiskyt, hogy megnyugodjak. Nemsokára vissza is jött a pincér egy papírral, hogy töltsem ki, és adjam oda a tartózkodási és a belépési engedélyt. Egyre nagyobb szükségem volt az italra, így kitöltöttem, odaadtam, aláírtam, rányomtam az ujjlenyomatom, és megtettem mindent, amit kértek. Röpke másfél órával később már a kezemben tartottam az italomat.

                      Hinsenkamp Adél rajza

       A következő napok, talán hetek, meglehetősen hasonlóan teltek el. Bejártam az összes hivatalt, kitöltöttem végtelen mennyiségű űrlapot, a nagyobb részét többször is, legalább kétszáz ügyintézővel találkoztam, minimum hatvan taxiban ültem, tízszer vettek vért, hússzor kellett ujjlenyomatot adnom, többször is épp mondat közben szólalt meg az ebédszünetre hívó gong, ami után egy óráig csak ültem a széken és vártam. Az első napokban még néhányszor feltettem a kérdést, hogy „nem tehetne-e kivételt?”, de erről hamar leszoktam. Senki nem tehetett, és nem is tett kivételt. Éppen emiatt működött az ország olajozottan vezetők nélkül is, mert nem kivételeztek.

      Lényegében robotok dolgoztak az országban. Mindenkinek megvolt a feladata, és azt ellátta. A kor és az eltartottak száma határozta meg a fizetést. Az egy háztartásban élők száma alapján kaptak lakást, amelyben egészen addig maradhattak, amíg az előbbi szám meg nem változott. Kevesen autóztak, inkább a tömegközlekedést használták, mivel nagyon nehéz volt engedélyt szerezni kocsi vásárlásához, és a vezetői engedélyt sem adták egyszerűen. Válás nem volt. Illetve az is olyan hosszadalmas procedúra lett volna, ráadásul drága is, hogy nem sokan vágtak bele. A hűtlenséget börtönnel büntették. Mellesleg nem sok bűnöző volt az országban. A legtöbb börtönben házasságtörők, esetleg néhány munkakerülő volt a külföldieken kívül. Az idegeneket rendszerint kenőpénz miatt tartóztatták le. Ezen nem csodálkoztam. Ha nem olvastam volna arról, hogy mekkora bűnnek számít ott a vesztegetés, talán én is megpróbáltam volna megolajozni a fogaskerekeket. Így viszont egyre nagyobb türelemmel és beletörődéssel, minden nappal több ősz hajszállal jártam a hivatalokat, míg egy csodálatosan szép napon, kézhez kaptam azt a nyomtatványt, amelyért mentem. Boldogan pakoltam be, az addigra közel fél mázsányi papírt a bőröndömbe, és vitettem ki magam a reptérre. Nem voltak illúzióim, hogy gyorsan kijutok-e az országból. Volt kilépő nyilatkozat, ki kellett töltenem egy kérdőívet a rendszer átláthatóságáról, az ügyintézők modoráról, és a többi. Hét óra, tíz nyomtatvány, kitudja hány aláírás után már a repülőn ültem, és műanyag talpaspohárból vörösbort kortyolgattam.

      Leszállás után bevitettem magam az irodába, hogy a főnökömnek odaadhassam életem legnehezebben megszerzett papírját. Ő vidáman fogadott, és megpaskolta a vállam, majd nevetve mondta:

     — Beszéltem a kollégáddal, aki eddig kapcsolatban állt ezzel a bürokrata rémálommal. Kérdezte, hogy miért nem online intézkedtél.

     — Nem mondtad, hogy úgy is lehet.

    — Nem néztem utána, csak a minap mondta, hogy interneten ezt gyorsított eljárásban, órák alatt meg lehet csinálni. Épp szabadságon volt, amikor küldtelek, nem akartam zargatni ilyen kérdésekkel. Gondoltam, te utánanézel a lehetőségeknek.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza