Hinsenkamp Fülöp Novellái

A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

       Amikor meglátogattam távoli rokonaimat a világ másik oldalán elterülő kontinensen, megnéztem az ország közepén elhelyezkedő sivatagot. Addigra az utazásaim során millió plusz egy lakhatatlan homoktengernél jártam már, amelyek számomra mind teljesen egyformának tűntek, így eleinte nem terveztem bejárni az ország azon részeit, de a rokonaim komoly munkával meggyőztek arról, hogy muszáj látni azt az óriási, elterülő pusztaságot. Igazuk volt.

       Egy régi, rotoros repülő vitt a sivatag apró repterére. Előre figyelmeztettek, hogy vigyek magammal ételt, és egyek felszállás előtt, mert az ottani reptéren nem lesz semmi. Ezt én enyhe túlzásnak hittem. Biztos voltam benne, hogy legalább egy gyorséttermet találok majd leszállásnál, ahol papírtálcáról elfogyaszthatok egy fullasztó, mégis ízletes hamburgert, de tévedtem. Az egész épület egy kisebb raktárnak tűnt. Középen futószalag szállította az érkezők csomagjait, néhány standnál kedves hölgyek igyekeztek angyali mosollyal benzinutalványt és porbiztosítást eladni a gyanútlan, autókölcsönző embereknek, ezeken kívül egy merevítőkből és műanyag lapokból épített mosdó tette komfortossá a várakozást. Ahogy kiléptem az alumíniumépítményből, vállamon a méretes, teletömött utazótáskámmal, megütött a sivatagi száraz forróság. A nap perzselő sugarai hatására langyos cseppek kezdtek végigfolyni a hátamon és az arcomon, amelyekből szinte azonnal óriási légyfelhő próbálta meg oltani a szomját. Kicsit messzebb sétáltam a kaputól, hogy ne essenek át rajtam, és elkezdtem kikeresni a túraszervező cég telefonszámát, miközben a szememből igyekeztem kipiszkálni a pofátlan rovarokat.

       Korábban soha nem vettem részt szervezett túrán. Mindig idegenkedtem tőle, jobban szerettem magamnak beosztani az időmet, és összeállítani az útitervet. A volt feleségemmel ebben is különböztünk. Ő rajongott az ilyen kirándulásokért. Barátnőkkel minden évben mentek buszos túrára különböző borparadicsomokba, ahonnan egészen feltöltődve ért haza. Neki megkönnyebbülés volt, hogy előre meghatározták a programot, és nem kellett semmit kitalálnia. Eleinte a sivatagi utat is magamnak akartam megszervezni. Kérdezgettem a kinti rokonaimat, hogy mit érdemes megnézni, milyen autót béreljek, mire kell odafigyelni. Ők javasolták, hogy válasszak inkább szervezett túrát, mivel az olyan élményekkel gazdagíthat, amilyeneket egyedül nem élhetek át. Igazuk lett.

       Ahogy a reptér bejáratánál ácsorogtam, kezemben a telefonommal, megjelent egy alacsony fickó kitaposott, barna cipőben, feltűrt, kigombolt ingben, nagy, kengurubőr kalapban. Ha nem lett volna Bluetooth headset a fülében és tükörreflexes gép a nyakában, akkor tipikus cowboynak, vagyis swagmannek mondtam volna. Bemutatkozott, és megkérdezte, hogy a tervezett útra jöttem-e. Igenlően bólintottam, majd bediktáltam a nevem. Megtalált a listában, odavezetett egy buszhoz, ahol a többiek már csak rám vártak. A nagyobb táskámat feldobtam az utánfutóra, majd a kézipoggyászommal felszálltam a szebb napokat megélt járműre, és leültem egy padra. Öreg, magasított járgány volt vasráccsal az elején. Több helyen lógott már a kárpit, az olvasólámpák és a hangszórók mind hiányoztak. A töredezett műbőr padok eredetileg két emberre voltak tervezve, azonban az alacsony létszám miatt mindenkinek jutott egy egész sor. Számomra szörnyen idegen volt a helyzet. Általában könnyen megtalálom ismeretlenekkel a hangot, de ott nem sikerült. Mindenki magával volt elfoglalva, és ez az út végére sem változott. Amikor felszálltam, a többség éppen zavartan piszkálta a telefonját, vagy fényképezte a végeláthatatlan sivatagot. Jobb híján én is elővettem a kamerám, és készítettem néhány fényképet a koszos ablakon keresztül. Miután elindultunk, a sofőr-túravezető beleszólt a mikrofonba. Éppen jókor tette, már majdnem elszenderedtem a busz kényelmetlen ülésén a hosszas repülőút és a hajnali ébredés után.

       — Én fogom nektek bemutatni a sivatag csodáit a következő három napban. Mindenki hall engem? Remek. Először elmondanék néhány fontos információt. Ez a busz öreg. Szinte minden héten elromlik benne valami, olyankor várakoznunk kell a szerelőcsapatra. Több, mint egymillió kilométer van benne, két hét múlva érkezik az utódja, akkor megy nyugdíjba. Nagyon-nagyon fontos, hogy ti összebarátkozzatok. Vezettem már olyan csoportot, akik azóta is minden évben találkozót szerveznek, de arra is volt példa, hogy senki, egyetlen szót sem váltott senkivel. Szerintetek melyik csoport érezte jobban magát? Most pedig következik egy töredelmes vallomás. Két hete örököltem egy nagyobb összeget, amiből vállalkozást fogok indítani, így agyilag már nem vagyok egészen itt. Igyekszem elmondani mindent, próbálok lelkes lenni, de ha nem sikerül, akkor bátran képzeljétek magatokat a helyembe. Ti vagytok a nyolcszáz valahányadik csoport, akiket vezetek. Kiégtem.

       Ez után a rövidke bemutatkozás és a nem túl ígéretes vallomás után elkezdett mesélni a helyi bennszülöttekről, a szokásaikról, az aznap megnézendő látványosságokról. Nekem nem sok újat mondott – mivel elég rendesen utána olvastam a környéknek –, így csupán fél füllel figyeltem, inkább a buszon kívüli világot szemléltem ámuldozva. Egészen más volt az a sivatag, mint amilyenekben addig jártam. A legnagyobb különbség az volt, hogy nem volt kopár. Mindenütt kisebb fák, wc-kefe alakú növények, temérdek bokor húzódott a láthatár végéig. A talaj pedig vörös volt. Hihetetlenül vörös. Mellesleg az út végére az összes ruhám egy életre átvette azt a színt, a mindent belepő pornak hála, de ez nem zavart. Megszerettem a vörösnek azt az árnyalatát. Épp belefeledkeztem volna a tájba, amikor az előttem ülő lány hátrafordult, és a túravezető által is használt nemzetközi nyelven megszólított.

       — Mit szólsz az iménti bemutatkozáshoz?

       — Próbálok bizakodóan tekinteni a jövőbe, és remélem, hogy nem robban le a busz.

       — Nem erre értettem.

      — Tudom – mondtam mosolyogva – ezek után nem a túravezető teszi felejthetetlenné a túrát, az biztos. Azért remélem, a lényeget elmondja. Azt pedig túlélem, ha nem akar majd egész este a tábortűz körül helyi népdalokat énekelni.

       — Ezért is szólítottalak meg.

       — Inkább én daloljak?

     — Hát talán, ha elég részegek leszünk, de akkor velem kell duettezned. Amúgy nem. Mert ugye nincs alkohol… És józanul a hangod nem tűnik énekhangnak. Viszont végignéztem az embereken az előbb, és valahogy nem az jut róluk az eszembe, hogy itt nagy buli lesz. Még talán benned láttam fantáziát.

       — Megtisztelsz…

       Átült mellém, és végig beszélgettük az utat. Semmi komoly téma nem került szóba, inkább csak ugrattuk egymást, de nagyszerűen éreztem magam vele. Már sötétedett, amikor megérkeztünk a táborhelyre. Ott a fickó felzavart mindenkit egy dombra megnézni a naplementét. Csodás volt a látvány. A nap egészen lenyűgöző vörösbe borította az egyébként is vörös sivatagot. Olyan árnyalata volt az égnek és a köves, homokos domboknak, amilyet korábban kizárólag képen láttam, de akkor sem hittem el, hogy ilyen létezhet. Azonban hiányoltam a lányt. A buszról azonnal leugrott, mert kicsit rosszul lett a kempingbe vezető kanyargós hepehupás földúton, azóta nem láttam. Valamiért vele akartam átélni azt a felejthetetlen élményt. Ez engem is meglepett. Korábban szerettem egyedül, nyugalomban élvezni az ahhoz hasonló pillanatokat.

       Amikor visszaértem a táborba, gyorsan körülnéztem, de a lány ott sem volt. Elmentem a hullámbádogból eszkábált vizesblokkhoz, hogy felfrissítsem magam. Kezdett lehűlni a levegő, és tudtam, ha rajtam lesz a hatvan réteg meleg ruha, akkor már nehezebb lesz rászánnom magam a mosakodásra. Amint elsétáltam az egyik zuhanyfülke előtt, kivágódott az ajtó, és berántott a lány. Jókedve volt, amely azonnal rám is átragadt.

       — Csináltál giccses képeket a naplementéről?

       — Eszembe sem jutott fényképezni, de szép volt.

       — Persze, hogy szép volt. A naplemente mindenhol szép.

       — De ilyet még nem láttam. Te miért nem jöttél?

       — Mindenhol más. Mindig más, nincs két egyforma. De ha láttad már a tökéletest, akkor nem érdekel a többi.

       — És te láttad a tökéletest?

       — Nem. De tudtam, hogy nem itt lesz az ismeretlenek között.

       — Én is ott lettem volna.

      — Talán, ha nem rohantál volna fel a többiekkel, akkor keresünk egy saját kilátópontot, ahol ketten élvezhetjük a csodát. Talán az lett volna a tökéletes.

        Hinsenkamp Adél rajza

       Nehezen követtem a mondandóját. Fura kiejtéssel, enyhén hibásan beszélte a nyelvet, de úgy éreztem, ha közös lenne az anyanyelvünk, akkor sem érthetném pontosan a gondolatmenetét. Egész nap ezt éreztem. Teljesen más volt mint én, de mégis egészen hasonló. Mintha mindig ismertem volna, de olyan titokzatosan, hogy tudtam, soha nem ismerhetem meg egészen. Ostobán hangzik ez leírva. Egészen zavarba jöttem a társaságában. Nem tudtam, hogy mi történik velem, nem terveztem gyerekesen beleszeretni egy ismeretlenbe a világ másik felén, akivel pár nap múlva örökre búcsút intünk egymásnak.

       Hogy megtörjem a hirtelen beállt csöndet, megkérdeztem, honnan származik. Azonban erre nem volt hajlandó válaszolni. Kijelentette, hogy hétköznapi dolgokról nem akar beszélni, túl különleges a pillanat. Aztán remek ötlettel állt elő. Igyunk. Elővett a kabátjából egy kis üveg vodkát. Ez meglepett, mert nem lett volna szabad magával hoznia. A sivatagban élő bennszülötteknek régen meggyűlt a baja az alkohollal, így abban az államban tilos volt mindenfajta szesz. Még a szójaszósz is tiltólistára került, mivel mint megtudtam, az is tartalmaz egy kevés alkoholt. Ő mégis átcsempészett egy üveggel az államhatáron. Megkínált. Szerintem gimnázium óta nem ittam üvegből vodkát. Pláne nem titokban. Kellemesen nosztalgikus volt a helyzet.

       Gyorsan elfogyott a kis üvegecske tartalma. Mind a ketten feloldódtunk a szinte éhgyomorra elfogyasztott néhány korty alkoholtól. Én nevetgélve dalolásztam, amint ő ruhában táncolt a zuhanyfülkében. Egy-egy mozdulattal kis híján magára nyitotta a vizet. Amikor elkezdett múlni a vodka fűtő hatása, hirtelen elkezdtem fázni. Teljes testemmel remegtem. Rettentő alattomos a sivatagi hideg. Hiába van napközben szinte forróság, amint lemegy a nap, szinte azonnal átfagy az ember a száraz hidegben. Amikor ezt észrevette, ajánlott egy forró zuhanyt mondván, az majd felmelegít. Kérdeztem, hogy csatlakozik-e. Bevallom, elképzeltem, hogy milyen lenne vele együtt zuhanyozni. Elmondhatatlan vonzalmat éreztem iránta. Nem is feltétlenül a teste iránt, illetve nem csupán a teste vonzott, hanem az egész lányt olyan elképesztően izgalmasnak, olyan különlegesnek találtam, hogy el sem akartam hinni, hogy ilyen létezhet. Nem vagyok a szavak embere, ezért meg sem próbálom mindezt szavakba ölteni, de boldogabbnak, felszabadultabbnak éreztem magam a lány mellett fél óra alatt, mint annak idején a volt feleségemmel ki tudja hány év alatt összesen.

       Nem akart közösen zuhanyozni. Inkább felháborodott, hogy mit képzelek róla, ő nem szokott ismeretlenekkel zuhanyozni. Abbahagyta a táncot, és hirtelen elkomorodott. Megrémültem, bocsánatot kértem, mentegetőztem, hogy vicc volt. Mondta, hogy visszamegy a táborba. Kértem, hogy maradjon, nem akarok egyedül lenni, addig is beszélgessünk. Legalább az ajtó előtt várjon meg. Mondta, hogy inkább csak elfordul, neki is jól esik majd a forró pára. Bár nem kértem, de megígérte, hogy nem fog lesni, háttal áll.

       Nem volt olyan forró a víz, mint amire számítottam. Tulajdonképpen a legnagyobb jószándékkal is csupán langyos volt, ami átfagyva az első pillanatban még kellemes volt, de utána nagyon gyorsan elkezdtem még jobban fázni a gyenge vízsugár alatt, így hamar megtörülköztem, és felöltöztem. Közben beszéltem hozzá, de ő alig válaszolt. Rettenetesen bántam azt az ostoba kérdést. Nem is értettem, hogyan gondoltam.

      A táborban már túl voltak a vacsorán. Én gyorsan felvettem a meleg ruhámat, majd csatlakoztam a többiekhez. Az emberek swag-eken ültek körbe a kellemesen meleg, sárgán villogó tűz körül. A swag egy egyszemélyes sátor, ami sokkal inkább hálózsák, amelyet katonai sátorponyvából varrtak. Ugyanúgy kell belebújni, ahogy a hálózsákba, csak van benne egy vékony szivacs, és egy kicsivel szélesebb. A fejünk a szabadban van, de a testünknél kellemesen bent tartja a meleget, így nem fagyunk meg a dermesztő sivatagi éjszakában. Korábban nem aludtam még hasonlóban sem, és szerintem nem is fogok többet.

       Szóval a tűznél ezeken a feltekert swageken ültek az emberek. Volt még néhány szabad hely egymás mellett is, de a lány leült két ismeretlen közé egy tányér vacsorával. Én is szedtem magamnak, és csöndben, kedvetlenül elfogyasztottam. Nem volt rossz a tűzön sült étek, de nem éreztem az ízét. Hirtelen pokoli kimerültség kerített hatalmába. Az utazás, a rövid kirándulások a sivatagban, a látnivalók, az információk, az alkohol és legfőképpen az érzelmi hullámvasút. Kicsit kezdtem félni a szabad ég alatti éjszakától is. Nem tudtam, mennyire lesz hideg, jönnek-e állatok, nem ugrik-e ki egy szikra a tűzből a hajunkra, esetleg a nyitott utánfutóról nem lopják-e el az értékeinket. Korábban ezek a kérdések eszembe sem jutottak.

      A túravezető sokáig hang nélkül ült, majd eszébe juthatott, hogy mégiscsak az ő feladata lenne a hangulatteremtés, így körbementünk. Mindenki bemutatkozott, és elmondott néhány mondatot magáról. Látszólag senkit nem érdekelt a többiek története. Én a lányt figyeltem, de ő nem nézett rám. Csöndben bambult a tűzbe. Győzködtem magam, hogy nincs jelentősége, legfeljebb három napig tartott volna az ismeretségünk, de mégsem bírtam levenni róla a tekintetem, és nem bírtam másra gondolni. Valami rettenetesen megfogott benne.

       Amikor körbeértünk, és mindenki szóhoz jutott, ismét csönd telepedett a mi kis táborunkra. Úgy fél óra némaság után a túravezető unottan elmesélt néhány szellemtörténetet, hogy a sivatagban ki látott félálomban éjszaka árnyakat, hogyan suhant át egy emberen éjjel a hideg, milyen csillanások tűntek fel a közelben az előző évszázad közepén. A tűz körül néhányan rémüldöztek, de engem egyáltalán nem kötöttek le a tipikus tábortüzes történetek. Csak azt vártam, hogy végre bebújhassak a swag-be, és alhassak. Túl akartam lenni az éjszakán, túl akartam élni a hajnali ébredést a nulla fokban, ismét a civilizációban szerettem volna lenni távol a lánytól, aki érthetetlen módon teljesen elvarázsolt. Jobban megijesztett a lány varázslatos vonzereje, mint a túravezető szellemes történetei.

       Szerencsére a vezetőnk is unta a saját hangját, így hamar takarodót fújt. Fél perc alatt a sötétben elhadarta, hogy miként kell használni ezt a háló alkalmatosságot, majd bement a táborhelyünk konyhájául szolgáló acélépítménybe, és ott leterítette a saját swag-jét, amely kényelmesebbnek tűnt a miénknél.

       Kihengergettem a sajátomat, beletettem a hálózsákom, és bebújtam. Némi nehézség árán felhúztam az akadozó cipzárt, majd a hálózsákomét is, és igyekeztem megtalálni a legkevésbé kényelmetlen pózt. A fejem a tűz felé nézett, mint mindenkié, így legalább nem fáztam, de rettentő távol éreztem magam a komfortzónámtól. Tudtam, hogy az az éjszaka egyszer szép emlék lesz, de akkor bárhol máshol szívesebben lettem volna. Már épp megleltem a tökéletes pozíciót, amikor eszembe jutott, hogy nem mostam fogat. Egy pillanat sem kellett, hogy eldöntsem, egy este alatt nem lyukadnak ki a fogaim. Reggel pótolom.

       A hosszú nap után gyorsan elszenderedtem. Nem tudom, mennyit alhattam, amikor zajt hallottam az alvóhelyem mellől. Mélyen be voltam bújva a hideg elől, így nem láttam semmit. Eszembe jutottak történetek vadkutyákról, kígyókról, tenyérnyi pókokról és skorpiókról. Majd a szellemtörténetek is. Találgattam, vajon mi lehet ott, amikor a hirtelen lehúzott cipzár mögül felbukkant egy arc. A lány volt.

       — Hát itt vagy? – kérdezte suttogva.

       — Hol lennék?

       — Nem láttam a fejed, nem tudtam, hova tűntél.

       — Kialudt a tűz, fáztam.

       — Én is fázom. Bebújhatok?

       Azzal be is bújt a hálózsákba mellém, és remegve átölelt. Egyre kevésbé értettem a jeleket, amelyeket küldött. Szorosan öleltük egymást a rendkívül szűk helyen, belélegeztem a haja és a teste illatát, és próbáltam kitalálni, vajon álmodom-e. Éppen meg akartam csípni magam, amikor kiszabadította az egyik kezét, és felmutatott az égre. Addig fel sem tekintettem. Millió csillag ragyogott, nem volt sehol egyetlen felhő sem. Fényszennyezésnek nyoma sem volt. Elakadt a szavam. Néhány pillanatra meg is feledkeztem a karomba zárt lányról, egészen megbabonázott a csillagos ég. Váratlanul megcsókolt. Meglepődtem, de viszonoztam a csókot. Mi ott megtettük a lehetetlent. Elképesztő éjszakát töltöttünk el együtt a swagbe zárt hálózsákban. Aki eddig nem aludt ilyenben, el sem tudja képzelni, hogy mennyire nehéz még egyedül is megtalálni a kényelmes pózt. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért is csodálatos volt. Annak idején a feleségemmel sem volt rossz, még évek múltán sem vált unalmassá a szexuális életünk, talán ezért is húztuk olyan sokáig. Azóta is éltem át remek kalandokat. A válásunkhoz vezető, tárgyalásból lett orgia hihetetlen emlék, amelyet nem felejtek el, de a lánnyal az az este elmondhatatlan volt. Az többet adott, mint eddig bármi az életemben.

       Másnap reggel korán keltünk, hogy a napkeltét egy különleges helyről nézhesse végig a csoport. Amikor mi felébredtünk, már mindenki talpon volt, és pakolta össze a táborhelyét. Alig akartak hinni a szemüknek, amikor ketten másztunk ki abból a lyukból, ahol a többség egyedül is alig fért el.

       Egész nap együtt voltunk. Beszélgettünk, de továbbra sem árultunk el magunkról semmit a másiknak. Még a teljes nevünket sem. Megszoktam, és megszerettem az aranyosan hibás kiejtését, már nem okozott gondot megérteni, bár az állandóan cikázó gondolatait nem mindig tudtam követni. Valahogy ismerősnek hatott az akcentusa, de nem tudtam rájönni, vajon honnan származhat, elárulni pedig nem volt hajlandó. Többet akartam róla tudni, de nem szerettem volna elrontani a kevéske közös időnket kérdezősködéssel, inkább kiélveztem minden percet.

       Csodás helyeken jártunk, a semmi közepén, földből kinövő több száz méter magas kavicsokra másztunk fel, tevecsordákat lestünk meg, amint egy szinte teljesen kiszáradt tavacskából isznak, de én csak a lány arcára, ruhájára, hajára emlékszem. Illetve a legyek ízére, amelyeket véletlenül elrágcsáltam. A második közösen, szorosan együtt töltött éjszaka még hihetetlenebb volt. Talán mert tudtuk, hogy ez az utolsó közös éjszakánk.

      Élveztük az utolsó napot, nem beszéltünk a búcsúról. Amikor elérkezett, akkor sem vittük túlzásba. Megcsókoltuk egymást, de nem kellett mondani semmit. Nem is tudtunk volna. Mielőtt beszállt az apró, poros reptéren a gépbe – amely a kontinens egy északi városkájába repítette – még elkértem az e-mail címét. Egy darabig habozott, de végül megadta. Megígértem, hogy írni fogok, de ő csak annyit ígért, hogy el fogja olvasni.

       Nem sokkal az ő felszállása után az én gépem is elindult egy déli nagyváros irányába, ahol a sivatagi csönd után elfoglaltam a szállásomat, amely egy harminchárom emeletes házban helyezkedett el, amely körül több szinten harmincöt sávon száguldoztak az autók éjjel nappal.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza