Hinsenkamp Fülöp Novellái

A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

       A történeteimből úgy tűnhet, mintha az életem kizárólag kalandokból és izgalmakból állna, mintha minden utazásom egy szokatlan vagy legalábbis váratlan fordulattal érne véget, mintha egy utazóügynök élete másból sem állna csak érdekes országokból, őrült emberekből. Sokan irigyeltek is emiatt. Akik akár csak távolabbról, de figyelemmel kísérték az életemet, csupán azt látták, hogy egyik egzotikus országból a másikba járok, és ezzel még jól is keresek. Hát nem ez az ideális munka?

       Kevesen látták mindennek az árnyoldalát. Alig voltam otthon, évente több ezer órát töltöttem repülőn és várakozással. Megtippelni sem tudnám a reptereken elfogyasztott kávék és átázott, mégis fullasztó hamburgerek számát. Ráadásul jelentéseket kellett írni minden egyes tárgyalásról, a számlákat össze kellett gyűjteni, és indoklással átadni az adminisztrációs kollégáknak. Viszont ezekről és az unalmas utazásokról, ahol nem történt semmi izgalmas, nem mesélek másoknak, most sem azokat írtam le. Mégis kit érdekelne egy út, ahová időben érkezem, normális a tárgyalópartnerem, majd egy gyors városnézés után elérem a repülőm.

        A munka egyik legnehezebb része, hogy nehéz kikapcsolódni. Sokan elutaznak nyaralni, ha elegük van a munkájukból. Elmennek egy hotelbe, ahol nem kell főzniük, takarítaniuk, élvezik a levegőváltozást. Számomra a változatosságot éppen az jelentette, ha otthon bekapcsolhattam a TV-t, közben süthettem egy browniet, és a kanapémon ülve vacsorázhattam a reptéri vagy hoteles bárok helyett. Általában az első otthon töltött estét végtelenül élveztem. Második este kezdtem unatkozni, harmadik nap pedig megszerveztem egy nyaralást a következő szabadságom idejére.

      Így jutottam el a világ másik felén elterülő kontinens egyetlen országába is kikapcsolódni, ahova gyermekkorom óta vágyakoztam. Nem sokkal korábban léptek velem kapcsolatba az ott élő rokonok, ezt jelnek vettem.

      Elképesztő történeteket hallottam arról a vidékről. Az internet tele volt lenyűgöző képekkel, megnéztem jónéhány lebilincselő dokumentumfilmet, meghallgattam a távoli rokonaim utazós történeteit. Fantasztikus élményekre számítottam. Nem csalódtam. Minden percét élveztem, csupán az út legvégén kezdtem hazavágyódni. Kezdett hiányozni a saját lakásom, már vártam, hogy egy estét otthon tölthessek magamban. Szerettem volna feldolgozni a látottakat, esetleg megtalálni interneten a lányt, akivel nem sokkal korábban, a tábortűznél megismerkedtünk, és megadta az email címét. És ami még fontosabb, úgy akartam éjszaka vécére menni, hogy ne kelljen félnem egy lehetséges kígyótámadástól. Soha többet nem akartam kígyóvért takarítani padlószőnyegből, soha többet nem akartam kígyótetemet kipiszkálni a vízforralóból. Nem is értem, hogy a sérült állat miért éppen oda bújt be. Az volt életem legrosszabb teája. Sötét volt a konyhában reggel, nem néztem a felforralt víz színét. Még szerencse, hogy nem volt mérges a pórul járt állat.

       Éppen elkezdtem bepakolni a hosszú hazaútra, amikor megcsörrent a telefonom. A főnököm neve villant fel a képernyőn. Tudta, hogy éppen a szabadságomat töltöm. Addig nem is keresett, üzenetet sem küldött, amiért roppant hálás voltam. Amikor megláttam a nevét a készüléken, egészen megörültem neki. Nem kedveltem a fickót, de az otthoni mindennapokat juttatta eszembe, ami már nagyon hiányzott. A kérése azonban nem villanyozott fel. A hogylétem nem érdekelte, inkább megkért, hogy ugorjak el a szomszédos szigetre néhány napra, és egyezzek meg a helyi vezetővel, mivel az felrúgott egy megállapodást. Szívesen írnék többet a munkámról, de nem tehetem meg. Legyen elég annyi, hogy független vállalat vagyunk, amely különböző cégek és állami szervek nevében tárgyal a világ országainak vezetőivel, vagy nagyvállalataival. Az egyszerűség kedvéért utazóügynöknek hívom magam, amellyel nem is ferdítek sokat a valóságon.

       Akármennyire vágytam már haza, elfogadtam a megbízást. Nem csak azért, mert a megszokottnál magasabb jutalékot ígért, inkább a kollégáim miatt. Tőlem mindössze néhány órára volt a sziget repülővel, míg a munkatársamnak legalább háromszor kellett volna átszállnia, és két napja elment volna csupán az odaútra. A reptéren vettem néhány tárgyalós inget és zakót, majd felszálltam a gépre.

      A repülőn, amely indokolatlanul nagy volt, mindössze heten ültünk. A légitársaság rendszerének hála, mi heten mind egymás mellett kaptunk helyet. Nem tudtam, hogy a légiutaskísérők munkájának a megkönnyítése érdekében ültettek szorosan egymás mellé, vagy a rendszer egészen egyszerűen elölről kezdte feltölteni a gépet. Amikor kiszámoltuk, hogy mindenkinek jutna közel húsz ülés, elkezdtünk másik széket keresni. Éppen álltunk volna fel a táskáinkkal, amikor a vezető stewardess megkért, hogy maradjunk a beszállókártyán megadott helyen az út végéig. Néhány utastársam kicsit vitatkozott vele, de a hölgy a cég szabályzatára hivatkozva nem engedett. Beletörődtünk. Az út ettől eltekintve eseménytelen volt. Kaptunk egy kevés ebédet a gépen, körbevittek egy szuveníres kocsit, majd felajánlották, hogy támogathatjuk a légitársaságot egy csekély összeggel. Ezzel a nagyszerű lehetőséggel egyikünk sem kívánt élni. Akkor sem, amikor leszállás után a repülő teljes személyzete, tizenkét stewardess, két pilóta és a navigátor (igen, ezen a repülőn még tényleg volt navigátor is) tartotta a markát.

    Egy aránylag tágas, aszfaltozott térre léptem le a repülőről. A szokásos vicces formájú reptéri közlekedőeszközöket azonban nem láttam sehol. A csomagjainkat néhány markos helyi férfi dobálta le a repülőről, majd pár hasonlóan izmos emberke igyekezett elkapni a feléjük szálló koffereket. Ez nem mindig sikerült. Amennyiben valaki elkapta, akkor azt egy minden elemén sérült autó hátsó ülésére hajították. Amikor nem tudták elkapni a csomagot, akkor az aszfaltra érkezett. A keményebb bőröndök azonnal eltörtek. A kiszóródott holmikat kukászsákba tették a bőrönd maradékaival, és úgy vágták be a kocsiba. Szerencsére nekem sporttáskám volt, így nem esett benne komolyabb kár, néhány felületi horzsolástól és szakadástól eltekintve egyben megérkezett. Mellesleg akik zsákban kapták vissza a táskájukat, még pakolási díjat is fizethettek.

       A reptér öregedő épületéből kilépve óriási autósor fogadott egy széles, kétszer egysávos úton. Lévén az országban alig több mint tízezer ember él, nem számítottam erre a látványra. A rengeteg autó ellenére beszálltam a két, járdán várakozó taxi közül a kevésbé leszakadtba, és megadtam a címet. A sofőr teljes nyugalommal tájékoztatott, hogy még fél órát biztosan kell várakoznunk, de jó a napja, majd csak indulásnál indítja az órát. Ezt megköszöntem, majd érdeklődtem a dugó okáról. Kiderült, hogy a leszállópálya az ország legforgalmasabb autóútja is egyben. Gyakorlatilag mindenki, aki a fővárosban dolgozott, vagy tanult, azt az utat használta. Általában ez nem okozott problémát, mert az egész országban összesen kétezer autó volt forgalomban, de amikor repülő érkezett, két órára teljes szélességében lezárták az utat. Valami remek szervezésnek hála, a repülők hetente háromszor használták az úttestet. Délelőtt kilenckor leszálláshoz, és délután négykor felszálláshoz.

       Miután elindultunk, már gyorsan haladtunk. Mindössze hatvan kilométer aszfaltút volt az országban, a reptérről a szállásomig pedig ebből csupán tizenötöt kellett megtennünk. Ez alatt megcsodálhattam az út mellett meredeken emelkedő vulkáni eredetű hegységet, a csodálatos tengerpartot az elképzelhetetlenül giccses kék vizével és az illúziórombolóan sok szeméttel, illetve láttam az ország házainak majdnem a felét. A tenger színével és a szemetes partokkal nem túloztam. Tényleg olyan kék volt a víztükör, amilyet előtte kizárólag képeken láttam, és biztos voltam benne, hogy rengeteg filter hatására sikerült azt az árnyalatot elérni. A látványt viszont tényleg erősen rontotta a homokot vastagon borító műanyag hulladék, és az azokat összekötő tengeri gaz. Az autóból is éreztem a rothadó növények és az elpusztult tengeri állatok szagát. Szóval ezért nincsen a hely tele turistákkal. Később megtudtam, hogy az időjárás sem kedvez a turizmusnak, mivel az év nagy részében állandóan váltakozik a negyven fokos hőség hihetetlen páratartalommal, és az elképesztő viharos esőzés, amikor az orkán erejű szél a közeli szigetekről odafújja a homokot, így lehetetlen kilépni a házakból.

         A taxis mesélt röviden a sziget történelméről. Valami ércnek hála, hatvan éve fellendült a gazdaság egy rövid időre. Szinte mindenki meggazdagodott az országban, nem tudták mire költeni a hirtelen szerzett vagyont. Azonban amilyen hirtelen jött a csoda, olyan gyorsan ki is fogytak belőle, alig néhány évtizednyi szárnyalás után roppant gyorsan visszasüllyedtek a bányászat előtti szegénységbe. Nem volt munkanélküliség, de gazdagság sem. Mindenki elvégezte a feladatát, de szinte senkinek nem volt kiugrási lehetősége, egyszerűen mindenki megélt. A kérdésemre, hogy miért nem költöznek el, roppant egyszerű választ adott. A család miatt. Ott mindennél nagyobb értéke van a rokonságnak. Kiállnak egymásért, segítik, támogatják egymást. Nem kérdés, és nem is zavar senkit, ha a sziget vezetője a családjában osztja szét a legjobb munkákat és megbízásokat. Az sem kérdés, hogy ha leváltják, akkor az új vezető családja kapja majd a jó pozíciókat. Elmesélte, hogy négyévente tartanak választásokat, de az elmúlt harminc évben ugyanaz az ember van hatalmon. Azonban az utóbbi időben kezdett a vezető látványosan megöregedni, így esélyes, hogy nemsokára változás jön. A sofőröm személy szerint félt ettől, mivel minden hatalomátvételnél kiengedik az összes foglyot a börtönből, és teljes amnesztiát hirdetnek mindenkinek.

       A hotelen nem volt névtábla, és nem is nézett ki jól. Tulajdonképpen konténerek voltak egymásra pakolva. Azonban amint beléptem a recepció számára fenntartott konténerbe, a falra pingálva nagy betűkkel a hazám fővárosa, a lakhelyem neve fogadott. Rákérdeztem, hogy ez a neve a szállásnak? A recepciós hevesen bólogatott. Az előző tulaj, még a fellendülés alatt egyszer elutazott, és épp az én hazám fővárosában töltött el egy hetet. Az illető annyira beleszeretett, hogy azonnal átkeresztelte az előzőleg Bánya hotelnek nevezett helyet. Megmutatta, hogy megvan már a kinti tábla is, csak még nem ért rá felszerelni. A tábla stílusa és a rajta álló porréteg alapján rettentő elfoglalt lehetett szegény az elmúlt legalább tíz évben.

       A szobám határozottan felülmúlta az elvárásaimat. Tiszta volt, szinte ragyogott. A húszéves bútorok teljesen újnak tűntek. Amennyire nem volt kedvem korábban a váratlan megbízáshoz, legalább annyira örültem, hogy elvállaltam. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradhattam még néhány napot a tárgyalás után, hogy bejárhassam a fővárost, esetleg felsétáljak a vulkánra, vagy kimehessek az egyetlen strandra, amelyet tisztán tartanak. Viszont ezeken gondolkozni sem igazán maradt időm. Éppen ledobáltam a táskáimat, átöltöztem a megbeszéléshez, és már jött is értem az autó, amely elvitt tárgyalni.

      A találkozó rendben volt. Haladtunk a megbeszélésekkel, nem volt vita. Este elvittek egy étterembe, ott beszélgettünk egy keveset az ország látványosságairól. Különösen kiemelték a belvárosban megbúvó teret, valamint a királyi palotát. Az asztalnál ülők közül senki sem hagyta még el az apró szigetet, így amikor az utazásaimról és különös kalandjaimról meséltem, nem akarták elhinni azokat. Még a legkevésbé meseszerűeket sem. A végén, néhány ital után kérték, hogy mondjak utazós kalandokat és ők kitalálják, hogy igaz, vagy nem. Ha eltalálták én ittam, ha nem, akkor ők. Rendesen eláztak. Hazafelé nem kértem kocsit, jól esett kiszellőztetni a fejem, és legalább láttam egy keveset az országból is.

       Reggel jókedvűen ébredtem. Megnyugtatott a gondolat, hogy már csak néhány nap, és otthon ébredhetek, a saját kávémat ihatom a saját fotelemben. Mire felöltöztem, már kint várt rám az autó, amely elvitt a megbeszélésre. Ismét kedvesen fogadtak, viszont sokkal csendesebben zajlott a megbeszélés. Mindegyikük óránként vette be az aszpirint, és minden hangra összerezzentek. Szegények rettenetesen másnaposak voltak, így gyorsan lezártuk a tárgyalásokat. Én örültem, hogy maradt időm körbenézni a városban, ők boldogok voltak, hogy a nap hátralevő részét elfüggönyözött irodában, teljes csöndben tölthetik. Az én örömöm viszont nem tartott sokáig, mivel az egyik emberke, aki előző este nem jött velünk az étterembe, minden utazó élményemet hallani akarta, és addig markolta a karomat, amíg az összeset el nem meséltem. Gyorsan elszaladt a városnézésre szánt néhány óra. Ha nem kaptam volna értesítést a légitársaságtól, hogy késve indul a repülő, akkor azonnal a reptérre kellett volna sietnem, így viszont maradt néhány órám. Szapora léptekkel indultam a királyi palota felé.

       Ahogy kiértem a térre, leesett az állam. Lenyűgöző látvány fogadott. Csodáltam a térkövek harmóniáját, a palota impozáns díszítését és a rengeteg népi ruhába öltözött járókelőt. Pillanatnyi ámulatomból felriadva ránéztem az órámra, és szomorúan vettem észre, hogy nemsokára indul a repülőm, sietnem kell, nehogy lekéssem. Épp indultam volna, amikor a mellettem elsétáló, népi ruhába öltözött férfi ijedten figyelmeztetett, hogy ne nézzem az órámat. Nem értettem a helyzetet, de a rémületét látva ráhúztam a drága szerkezetre a pulóverem ujját. Amikor rákérdeztem volna a figyelmeztetése okára, letepert három fegyveres katona, akik sötét cellába vonszoltak. Ott pillanatok alatt bírósággá alakították a helyiséget, majd a Szent Óra megsértéséért hét és fél év börtönre ítéltek, ami alatt minden nap le kellett tisztítanom az órát, de ezt a történetet korábban leírtam.

       Azóta is itt ülök a börtönben. Unalmamban leírom a régebben átélt kalandjaimat, és kíváncsian várom, hogy a nemsokára megtartandó választásokat ki nyeri meg. Ha új vezetője lesz az országnak, akkor ugyebár idő előtt kiengednek. Ha marad a régi, akkor néhány évig még tisztogathatom a Szent Órát.

***

Nemrég megvoltak a választások, így kiegészítem a történetet.

       Tisztán emlékszem a nagy napra. A börtönőrök nem mondtak semmit, csupán a felfordulásból, és a csodás térről beszűrődő mondatfoszlányokból tudtam meg, hogy elérkezett a várva várt szavazás. Érdekelt, hogy a taxis igazat mondott-e, és az új vezető valóban a szabadulásomat jelenti-e. Vágytam a szabadágra, de féltem is tőle. Már egészen megszoktam és megszerettem az új életem monotonitását. Az egyetlen változatosságot a „munkámban” a szeszélyes időjárás jelentette. Bármilyen furán hangzik, meglepően jól esett könnyű fizikai munkát végezni a megannyi utazás, veszély és kiszámíthatatlan kaland után. Azonban a bezártságot nem szerettem, sem a börtönkosztot. Hiányzott, hogy legyen társaságom. A lányra is egyre többet gondoltam, akivel a tábortűznél találkoztunk a szabad ég alatt eltöltött sivatagi éjszakán. Bár rövid időt töltöttünk együtt, és az égvilágon semmit nem tudtam róla a becenevén kívül, komolyan megfogott benne valami.

      Mindent összevetve, természetesen ki akartam szabadulni, viszont nem tudtam, mi lesz, ha egyszer hazamehetek. Nem én voltam a cégnél az első, aki munka közben véletlenül börtönbe került. Ilyenkor a vállalat továbbra is utalja a fizetést, és a külföldi napokért járó kiegészítést. Mindent ott folytathattam volna, ahol néhány évvel korábban, a nyaralás előtt abbahagytam. A főnökömet ismerve még az irodai asztalom is megmaradt, legfeljebb a porréteg lett vastagabb rajta. Azonban én nem voltam biztos benne, hogy vágyom-e még arra az életre. Amint felelevenítettem a régi kalandjaimat, sokszor álltam értetlenül néhány döntésem mellett. Hányszor kockáztattam az életem munka miatt. Mennyi bolond, sokszor kifejezetten gonosz embernek kellett hízelegnem egy sikeres küldetésért és a jutalék reményében. Már nem tudtam, akarnám-e, tudnám-e azt folytatni.

       Ezeken jártak a gondolataim, amíg a keskeny ablakból figyeltem a Szent órát. Vártam, hogy a következő percekben a számlapját pirossal, vagy kékkel világítják-e meg. A piros jelentette a szabadságot számomra.

       Néztem az órát. Néztem a tömeget. Szinte minden ember a kis térre zsúfolódott, és izgatottan figyelt, várták az eredményt. Tudtam, sokak élete változhat meg, ha piros lesz. Sokan elveszítik a zsíros állásukat, viszont sokak élete pont a változás hatására fordul nemsokára jóra. Próbáltam eldönteni a téren állókról, vajon melyik színben reménykednek. Néztem az embereket a feszült, várakozó tekinteteket, amíg egy ismerős arcra nem bukkantam. Onnantól már csak őt tudtam figyelni, kizárólag őt láttam a tömegben. Nem akartam elhinni, hogy itt lehet ő. A lány. Az a lány.

                 Hinsenkamp Adél rajza

       Nem állt messze a rácsos ablakomtól. Tisztán láttam, biztos voltam benne, hogy ő az. Még a hátizsákja is ugyanaz volt, amivel a sivatagban utazott. Meglepett a jelenléte, de egyáltalán nem volt lehetetlen. Mesélte a tábortűz mellett éjszaka a swag-ben, hogy igyekszik mindig úton lenni, és lehetőleg jelen lenni távoli országok fontos pillanatainál. Teleszívtam a tüdőmet, és kiabáltam a nevét, át a keskeny nyíláson. Üvöltöttem, ahogy csak bírtam, de nem hallotta meg. Nem hallotta, mivel éppen abban a pillanatban az egész tömeg felkiáltott. A hangorkán megrezegtette az ablakom rácsát, amelyet két kézzel szorítottam. A lányt néztem.  Meredt a hatalmas számlapra és ujjongva ugrándozott, hátán a nagy táskával. Nem bírtam ránézni az órára. Nem mertem levenni a lányról a tekintetem, nehogy elveszítsem. A nevét kiabáltam. Ő ujjongott, és táncolt, megölelt néhány helybélit maga körül, majd ugrált tovább körbe. Az egyik ugrásnál éppen felém pillantott, talán a szemembe. Reméltem, hogy észrevett. Elindult. Nem bírtam az órára nézni, csak őt figyeltem. A szemem sarkából vöröset láttam, de nem tudtam, vajon az óra-e az, vagy csak a lemenő Nap fénye.

       A lány a börtön kapuja irányába sétált. Meredten néztem, amíg el nem tűnt a szemem elől. Figyeltem a pontot, ahol a fal hirtelen kitakarta a szemem elől, hátha visszajön. Nem tudtam, vajon meglátott-e. Aggódtam, hogy talán csak képzeltem a szemkontaktust. Ha meglátott volna, biztosan intett volna. Eszembe jutott, hogy megkérem a börtönőröket, hadd menjek ki, ha kell, kössenek láncra, de muszáj megtalálnom a lányt. Azonban az őrök egytől egyig a főtéren ünnepelték az eredményt, amelyet én még mindig nem tudtam. Akkor, ott, csak a lány érdekelt.

       Váratlanul lépteket és kulcscsörgést hallottam a hátam mögül. Talán máris amnesztiát kapok? Csodálkoztam volna, ha ennyire gyorsan kiengednek. Mondjuk az ítélet is rettentő gyorsan megszületett annak idején a pillanatok alatt összetákolt pódium mögött. Ettől függetlenül nem hittem, hogy már aznap szabadulhatok, ha egyáltalán kiengednek. Valószínűbbnek tartottam, hogy az egyik őr hozott nekem ünnepi sört. Nem néztem hátra. Csak figyeltem tovább a pontot, ahol eltűnt szemem elől a lány. Már abban sem voltam biztos, vajon őt láttam-e tényleg. Kinyílt mögöttem a hatalmas rácsos kapu nyikorogva, de továbbra sem pillantottam hátra. Vártam a börtönőr rekedtes kiáltását, de másodpercekig nem történt semmi. Azután valaki átölelt hátulról, és meghallottam a lány hangját. A megszokott nemzetközi nyelven beszélt, az ismerős akcentusával. Hiába elevenítettem fel milliószor a hangját, a kiejtését, nem tudtam rájönni, vajon honnan származhat.

    — Szóval ahelyett, hogy írtál volna nekem e-mailt, ahogy megígérted, inkább itt lustálkodtál?

Felnevettem, majd a kezébe nyomtam a majdnem teleírt jegyzetfüzetemet és boldogan mondtam:

     — Éppen most fejeztem be az üzenetem, már csak le kell gépelni.

    — Szerinted mikor jönnek vissza az őrök? Ez az ágy kényelmesebbnek tűnik, mint a swag volt a tábortűznél – mondta, azzal a nyakamba ugrott.

       Kicsivel később csöndben kisétáltunk a börtön kapuján. Minden őr az ünnepi kaftánjában mulatott a feldíszített téren. Szökés közben még arra is maradt időnk, hogy a nyitva hagyott raktárban összeszedjük az elkobzott táskámat és az órámat. Amint mindenem meglett, és kiléptünk a börtön épületéből, elindultunk a repülőtér irányába. A lány mondta, hogy nemsokára indul egy járat. Nem tudta hova, de ez egyikünket sem érdekelt igazán. Amint kézenfogva a reptér irányába sétáltunk, elmentünk a kis hotel előtt, amelyben néhány évvel korábban megszálltam. Már fent volt rajta a névtábla. A lány mosolyogva megszólalt.

     — Akár hiszed, akár nem, ezt a hotelt, a távoli aprócska hazám fővárosáról nevezték el.

Hát ezért volt ismerős az akcentusa.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza