Hinsenkamp Fülöp Novellái

        Erika imád színházba járni. Ebben nincs semmi túlzás. Ha tehetné, akkor minden napját a nézőtéren töltené, de sajnos nem lehet. Egyre drágábbak a jegyek, kénytelen dolgozni ahhoz, hogy hetente legalább négyszer megnézhessen egy darabot. Erika szereti a karácsonyt a sajátos hangulatával, a fényeit, de a leginkább azt szereti benne, hogy olyankor sok színházjegyet kap. A karácsonynál számára csupán egy nagyobb ünnep létezik: amikor új darabot mutatnak be.

        Szerda van, de azt hiszi, hogy csütörtök. A legjobbakkal is megesik, hogy összekeverik a napokat, kiváltképp, ha annyira várnak egy eseményt, ahogyan ő várta, hogy csütörtökön megnézhesse a legújabb színdarab második előadását.

        A szekrénye előtt áll és gyűlölettel nézi a ruhatárát. Az utóbbi időben a színházjegyek mellett a ruhák ára is megugrott, így nem sokat vásárolt magának. Amikor mégis kénytelen volt bemenni egy ruhaboltba, fizetésnél mindig azt számolgatta, hogy az új póló, pulóver, cipő miatt hány előadásról kell lemondania. Azonban, ha színházba megy, annak meg kell adni a módját, csinosan kell felöltöznie. Főleg, ha egy új darabról van szó.

        Délután négytől hatig – amikor már majdnem indulnia kell – felpróbálja az összes létező ruháját, de egyikkel sem egészen elégedett. Érzi, hamarosan kénytelen lesz újabb színházjegyeket feláldozni az öltözködés oltárán. Amikor már tényleg indulnia kell, eszébe jut, hogy a lakótársa nemrég vett magának egy kisestélyit. Drága, márkás és gyönyörű. A boldog tulajdonosa még soha nem vette fel, mert nem volt rá alkalma, ráadásul féltette is nagyon. Erikának viszont nem sok ideje marad gondolkozni vagy megkérdezni az éppen nyaraló lányt, hogy felveheti-e a méretben éppen jó ruhát, így magára kapja. A sminket korábban elkészítette, cipőt is talál gyorsan, amely ha kényelmesnek nem is mondható, de illik a ruhához. Elindul. Időben jön a villamos, a busz. Éppen jókor lép be a színház hatalmas, kovácsoltvas kapuján. Előveszi a jegyet és magabiztos mosollyal adja át a ruháját irigyen szemlélő jegykezelőnek.

       —  Ez a jegy holnapra szól.

      —  Az nem lehet. Emlékszem, hogy csütörtökre vettem. Minden csütörtökön itt vagyok, szerdán soha, olyankor a színházi naplómat aktualizálom.

       —  Akkor ma aktualizálatlan marad a napló, mert szerda van – mutatja a jegykezelő a telefonja naptárát.

       —  Hát ezt akkor rondán benéztem.

       —  Eléggé, de ne aggódjon, sokakkal megesik.

       —  Van még jegy a darabra?

       —  A premierre? Kétlem, de maga évek óta szinte itt él, talán megszánják a kasszában és kerítenek még egy pótszéket.

        Lerohan a kasszához, ahol tényleg ismerik már, és tényleg megszánják egy pót-pótszékkel. Boldogan beül a nézőtérre a kissé kényelmetlen székre, amelyről a színpad fele nem is igazán látszik, de nem bánja. Holnapra úgyis megvan a jegye ugyanerre a darabra, akkor majd megnézi a színpad másik felét is. Csukják az ajtókat, lassacskán kezd sötétedni a nézőtér. Gyorsan körbepillant a félhomályban, és megakad a szeme egy remek helyen a harmadik sorban. Egy életem, egy halálom – gondolja, majd leslisszol, bekúszik a sorok között az üres helyig, ahol kissé rossz lelkiismerettel, de boldogan huppan le a kényelmes párnás székre. Még soha nem csinált ilyet, és aggódik is, hogy kellemetlen lesz, ha megjön a hely jogos tulajdonosa, de nem jön senki. Elkezdődik a darab. Erika előtt egy roppant magas ember ül. Kissé kitakarja a kilátást, de  lopott helynek ne nézd a fekvését, így nem sokat kesereg emiatt. Viszont amikor a színpadon elhangzik a harmadik mondat, a langaléta megfog egy vastag kötött pulóvert és ráül, ezzel további húsz centivel megnövelve a magasságát. Erika  onnantól kezdve nem lát semmit. Néhány percig mozgolódik, helyezkedik, hogy legalább a férfi hónalja alatt kilásson, de az előtte ülő mindig elmozdul, amikor már találna egy rést. Káromkodik magában párat, amiért egy ilyen colos majom még magasít is az ülésén, miközben nem képes egy helyben, a seggén élvezni az előadást. Olyan, mintha a férfi mindenképp fel akarná hívni magára a figyelmet, és meg akarná akadályozni, hogy a mögötte ülő élvezhesse a darabot. Amikor már majdnem megkocogtatja a vállát, akkor az pont előrehajol, elővesz egy zacskó csipszet és oltári hangzavarral kinyitja. A nő már olyan dühös, hogy azt sem hallja, miről beszélnek a színpadon. Egyszerűen nem érti, hogy miért csak őt zavarja ez a tuskó, mivel a közönség többi tagja csak nevetgél a darabon. Amikor azt hiszi, ennél már nem lehet rosszabb, akkor a csipszet hangosan ropogtató ember többször fel is kiált, hangosan odaszól a mellette ülőknek, ezzel megakasztva a darabot. Erika feje már füstölög, és pirosabb az arca, mint az ég alja a János vitézben. Már csak egy apró szikra kell a robbanáshoz, amely nem sokkal később meg is érkezik.

        Telefoncsörgés. A színházban néma csönd lesz, majd a pulóveren tornyosuló ember dörmögve beleszól a készülékbe. Meg sem próbálja visszafogni magát. Kiabál, hangosan beszél. Szegény színész a színpadon próbálja túlharsogni, de még a mikroporttal sem sikerül neki. A nő robban. Feláll, így a feje egy magasságba kerül az előtte ülő férfiéval, és jól nyakon vágja. Erre az eltartja telefonját a fülétől, és meglepetten ránéz. Erika, ha addigra nem lenne teljesen más idegállapotban, talán észrevenné a mikrofont, amely a férfi arcára van ragasztva, de már nem lát semmit. Kiabál, üvölt, majd amikor befejezi a mondandóját, elindul kifelé a teremből. A közönség tapsol, éljenez és nevet. Boldogan hagyja el a színházat, mert tudja, ma megtanította valakinek, sőt, ma megtanította mindenkinek, aki a színházban volt, hogy miként is illik előadás közben viselkedni.

        Másnap reggel izgatottan nyitja ki a laptopját, hogy elolvassa a darabról írt kritikákat. Sejti, hogy megemlítik benne az idegesítő nézőt és az ő hősies viselkedését, hiszen keményen felszólalt a színészek munkáját megzavaró bunkó ellen. A cikkben, amelyet elkezd olvasni, ódákat zengenek a darabról. Hangsúlyozzák, hogy a nézőtérre ültetett beépített színész ötlete zseniális volt, erre nem sokan számítottak. Erika elképed. Kezd összeállni neki a kép, legalábbis egy rettenetes gyanú. Ugyebár nem látta, mi zajlik a színpadon, egy pont után a csipsz miatt már nem is igazán figyelt a színészek szövegére. Visszaemlékezve mintha egy mikrofon is rémlene neki a férfi arcára ragasztva. Elsápad. Legalább annyira, amennyire előző este elvörösödött. Idegesen olvas tovább, vajon mennyire fogják lehülyézni a cikkben. Azonban ez nem történik meg. Legalábbis nem egészen. A szerző a korábbinál is magasztosabb jelzőkkel dicséri a rendezőt, amiért még egy, teljességgel váratlan fordulatot belecsempészet a darabba. Szinte jelzőket sem talál az őrült, ideges nézőt eljátszó színésznő alakítására.