Hinsenkamp Fülöp Novellái

      Magasból, már-már felhők közül csodáljuk a lábaink alatt elterülő várost. Nem az egészet, csupán egy részét. Egészen pontosan azt a részét, amely éppen látszik arról a pontról, ahol állunk. Értelemszerűen. Többet is láthatnánk, ha tőlünk jobbra az elmúlt száz évben nem nőtt volna hatalmasra az a platánfa, amely árnyékában legalább öt család ebédel pokrócokon. Bal oldalról pedig egy lenyűgözően megépített modern, egyenvilla szűkíti a látómezőnket. Mégsem ezek a legzavaróbbak. Nyilván kitakarnak egy keveset a kilátásból, de sokkal többet takar a nagydarab bőrkabátos turista, aki éppen előttünk áll, és csupán a hóna alatti apró háromszögön keresztül látunk egy keveset a gyönyörű városból.

       Nem baj. Megoldjuk.

     Kicsi a kezem, keskeny, vagyis inkább vékony a telefonom, azt észrevétlenül átdugom a nagydarab turista hóna alatti szűk résen. Már kis híján rányomnék a fényképezés gombra, amikor a nagydarab bőrkabátos figura váratlanul vigyázzba vágja magát, ezzel a rés eltűnik a hóna alól, az én kezem pedig irdatlan erővel szorul a karja és a teste közé. Az ujjaim elernyednek, a telefont elejtem, rá a bőrkabátos turista lábfejére, aki történetesen a tavaszi hűvös, és a bélelt bőrkabát ellenére is szandálban van. És zokniban. Valamiért egyes kultúrákban ismét divatos a papucs térdig húzott zoknival, de ez a zokni nem divatos. Látszik, hogy akkor vették, amikor még nagyon nem volt trendi fehér frottír zoknit húzni szandálhoz, vagy papucshoz.

      Üvölt a nagydarab, zoknis férfi. Mit üvölt, sikít. Féllábon ugrál. Persze nem azon, amelyikre ráesett a telefonom, azt a lábát két kézzel szorongatja.

     Már hajolnék le a készülékért, de hirtelen megtorpanok, felegyenesedem. Ha felveszem, elárulom magam. Akkor kiderül, hogy enyém a gonosz eszköz, amely ily pokoli kínokat okoz szegény nagydarab szandálos turistánknak. Elengedem a telefont. Mármint a gondolatát, hisz fizikailag rég elengedtem. Csupán az elmúlt két év fényképei vannak rajta, életünk két legmeghatározóbb évének minden bizonyítéka, emléke. Igazán lementhettem volna alkalomadtán. Az esküvőnk fotói, a gyermekünk születése, keresztelője, szüleim házassági évfordulója, a diplomaosztónkon készült képek, nyaralások, ünnepek, mindennapi élmények. Majd az új telefonomról néha lementem a fontosabb képeket.

      Amint búcsúzom a telefonomtól, a pasziánszos rekordoktól, a következő hónap teljes időbeosztásától, ami nélkül biztosan elfelejtek majd jónéhány üzleti ebédet, megpillantom a csodás várost. Lefényképezném, de már nincs telefonom. Már nem bánom, hogy néhány másodperce nem sikerült fényképet készítenem a bőrkabátos karja alatt. Ha sikerült volna, sem lenne már meg.

      A nagydarab ugrándozó alak már nem ugrándozik, éppen a zokniját hámozza le vérző nagylábujjáról, amelyen tisztán kivehető a masszívan begyulladt benőtt köröm a nagylábujján. Már elhiszem, hogy fájhatott szegénynek. Mindezt csupán a szemem sarkából érzékelem, miközben áhítattal, csöndesen élvezem a tájat, számolom az építkezésekhez használt darukat, keresem a házam tetejét. Mindeközben a benőtt körmű bőrkabátos alak megállás nélkül szitkozódik a saját nyelvén, amelyből néha kiértek egy-egy szót, kifejezést, amit én is rendszeresen emlegetek, ha benőtt lábujjkörömmel belerúgok a küszöbbe. Vagy az út közepén hagyott papucsomba. Megsajnálom, de nem merem elárulni neki, hogy én okoztam a fájdalmát.

     A bőrkabátos férfi elővesz egy szigetelőszalagot, azzal körbetekeri a nagylábujját. Vastagon. A gondolata is kínoz, mennyire fáj majd azt lehámozni magáról, a bőrbe beleivódott ragasztót letisztítani. A tette mögötti logikát sem sikerül felfedeznem. Nem kérdezek rá.

       Amikor már a teljes tekercs rajta van a fájó lábujján, lehajol a telefonért. Rémületemben kimarad egy szívdobbanás, összeszorul a gyomrom. Közös szelfi a háttérkép. Biztosan lebukunk. De nem oldja fel a képernyőt. Feldobja, majd belerúg egy hatalmasat. A rúgás pillanata előtt, amikor még csak lendíti a lábát, de meg már nem állíthatja, látom arcán a fájdalmas felismerést. Rossz láb. Nem hibázza el. Az előbbi üvöltés semmi volt a mostanihoz képest. A rúgás jól sikerül. Amíg a telefon nagy ívben repül a mező fölött, egy teljes tekercs szigetelőszalagra ragadva, az ismét üvöltő nagydarab turista elterül a földön. Ezt már magának köszönheti, többé nem érzek felelősséget a fájdalmáért. Mi csöndben arrébb oldalgunk. A kilátást megnéztük, a műsort kiélveztük, és kezdi ismételni önmagát, ráadásul semmiképpen sem szeretnénk megvárni a záró jelenetet, amikor rájön a nagydarab bőrkabátos, hogy én okoztam a fájdalmát, és ezért engem rúg meg a rossz lábával. Nem akarok szegénynek több szenvedést.

        Elindulunk. Sietősen baktatunk lefelé a dombről, amíg meg nem botlok. Piszkosul fáj. Nem sikítok, mert nem úgy neveltek, de fáj. Be van nőve a körmöm. Lenézek, hogy mi okozta a fájdalmam. Természetesen a telefonom fekszik ott, a bőrkabátos turista szigetelőszalagba ragadt nagylábujjkörme mellett.

{♣}

Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.