A villamoson ráléptek a lábamra. Magassarkúval, éppen a tűs részével. Ezzel télen nem lenne semmi gond, bakancsban, két vastag zokniban. Fázós a lábam. Viszont nyár van, forróság, árnyékban is hetvennek érződik a közel negyven fok, egész nap izzadtam a munkában, a bőr cipő és fekete zokni kemenceként hevítette a lábfejemet. Hazaúton a hídon átsétálva néhány percnyi szabadságot szerettem volna adni a lábujjaimnak, amikor beleesett a Dunába mindkét cipőm, és a bennük pihenő zoknim. Pontosabban bele repültek. Óriási, szabályos, szemet kápráztató ívben, majd kisebb csobbanással elsüllyedtek a kánikulában forrongó Dunában. A két kamasz, akik azokkal a rém idegesítő rollerekkel éppen csak lelassítottak mellettem, hogy felkapják a cipőimet, hangosan nevettek, és valamit kiabáltak, amit nem hallottam, mert a négyeshatos csilingelve igyekezett őket elhessegetni a sínekről.
Mezítláb folytattam az utam. Néhány megálló, nincs messze a Széna tér, mezítláb sem lehet nagyobb kihívás, mint amikor... nem is tudom... feltört lábbal, bőr cipőben, vagy... a lényeg, hogy teljesíthető a táv.
Upsz, egy rágó volt eldobva, vagy inkább elköpve. Beleléptem. Még friss lehetett. Kellemesen kenődött, tapadt. Próbáltam lesúrolni a kövön, de csupán a bőröm kopott, már alig volt a talpamon, viszont a rágó meg sem moccant. Azon a néhány négyzetcentiméteres felületen legalább nem égetett a felforrósodott járda. Piszok meleg volt, a bitument mintha izzó parázsra cserélték volna, ami még sokkal inkább tűz, mint hamu. Gyorsan szedtem a lábam, féltem, hogy elsüllyedek a forró, szinte olvadt aszfaltban. És persze azért is, mert piszkosul égetett. A rágó minden lépésnél leragadt, majd megnyúlt, húzta vissza a lábam, de a talpamat jobban szerette, mint a járófelületet, gondolom túl forrónak találta, így velem maradt.
A híd elején veszítettem el a cipőmet, a rágót talán két lépéssel később szedtem össze. A híd harmadánál összegyűjtöttem egy ragtapaszt. Amikor azt észrevettem, egy kisebb hányinger futott át rajtam, undorodom a használt ragtapaszoktól, ahogy szerintem minden épeszű ember. Meg akartam szabadulni tőle, de hozzá nem akartam érni, a dörzsölés itt sem segített, így inkább gyorsítottam a rágós-ragtapaszos lépteimen, hogy mielőbb hazaérjek, már szinte szaladtam. Nem néztem a lábam elé. Megcsúsztam valamiben. Trutyis állag, forró, barna. A fenébe. Egy hatalmas kupac olvadt csokoládé. De mégis ki a fene ejti el a fél tábla csokiját, majd hagyja a járdán? Három másodpercen belül még meg is ehette volna, hiszen ez csoki, finom, nem pazaroljuk, de ha még nem is dől be ennek a három másodperces baromságnak, legalább belerúghatta volna a Dunába. Vettem egy nagy levegőt, megnyugodtam, legalább nem kutyapiszok. Zsebkendővel megtörölgettem a lábujjaim között, a zsebkendő egy része beleragadt a csokiba, de már nem érdekelt, nem szedegettem ki, csak haza szerettem volna érni, és négy percig áztatni a lábfejemet hideg vízben, egy harminc perces fertőtlenítő mosás után.
Végre elértem a híd végéhez. Nem volt eseménytelen a híd közepétől sem a séta. A hogyan nem számít, de a jobb nagylábujjam körömágya vérzett, és egy bicikli kerék lenyomata éktelenkedett mindkét lábfejemen, néhány könnycsepp az arcomon végigfolyt, ami lecsöpögve elmosta a lábamra lerakódott fekete port. Volt már jobb napom. Igaz, rosszabb is.
Átszaladtam az úttesten a villamosmegállóhoz. Réges-régen nem utaztam tömegközlekedéssel, évek óta nincsen bérletem, ahogy jegyem sem. Éppen beállt a villamos, már nem volt idő venni, alig két megálló, egy ilyen nap után megérdemlem az ingyen utat. Ennyi jár nekem, gondoltam.
Fölszálltam, tömeg, fülledtség, forróság fogadott, fullasztóbb, mint kint a napon, és a négyeshatosokra jellemző annyira kellemes áporodott, kiengedett levegő szaga. Nem baj. Végre elindult a szerelvény, már csak néhány perc választott el az otthon hűvösétől, a fürdőtől, ahol végre rendbe kaphatom a lábaimat.
Lehunytam a szemeim, és csak vártam, hogy hazaérjek. Akkor léptek rá a lábamra. Tűsarkúban. Fájt. Levegőt nem kaptam, így ordítani sem bírtam. A hölgy kedvesen rám mosolygott, a bocsánatomat kérte, majd a jegyemet, vagy bérletemet.
{♣}
Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
