Hinsenkamp Fülöp Novellái

        Korán reggel volt, amikor Gyula kilépett egy drága, belvárosi konditerem ajtaján. Az épület előtt sok luxus, és néhány öregebb, de tuningolt autó állt. Ahogy a nagydarab, izmos férfit meglátta egy kutyát sétáltató, idősebb hölgy, amint az egyik drága autó irányába indul napszemüvegben, fehér ingben, amelyre egy sötét kapucnis pulcsit vett, azonnal levonta a következtetést. Ez is egy olyan vállalkozó. Azt már nem látta, hogy a férfi a drága kocsik mellett elsétálva, beállt a buszmegállóba.

        Megérkezett a busz. Gyula felszállt, és megmutatta a bérletét. A sofőr a megszokottnál jobban ellenőrizte, hogy valódi-e, és nem járt-e le. Ha nem lett volna késésben, még a személyijét is elkérte volna, hogy tényleg egyeznek-e a számok. A buszon meleg volt, így a férfi levette a kapucniját, és feltűrte a pulóvere ujját, ezzel felfedve a tetkóit a nyakán és az alkarján. A mellette állók alig észrevehetően kicsit erősebben ráfogtak az értékeikre, és amennyire a tömeg engedte, arrébb álltak.

        Elővett az edzőtáskájából egy könyvet, és elkezdett olvasni. Ez, a vele szemben álló férfit először meglepte, aztán elnézően nyugtázta, hogy az csak egy ponyvaregény, és folytatta a chatelést a telefonján.

        Amikor leszállt, elindult gyalog hazafelé, hogy az anyukájának elkészítse a reggelit, kicserélje a kötését, és ha kell, áthúzza az ágyát, majd elmehessen aludni. Két éve, majdnem minden napja ugyanúgy nézett ki. Éjszaka biztonsági őrként dolgozott, hajnalban elment edzeni egyet, hogy formában maradjon, reggelre hazaért, gondozta anyukáját, utána aludt délutánig. Akkor újra foglalkozott az anyukájával, majd elindult dolgozni.

        Megszokta, hogy mindenki gyanakodva méregeti, félnek tőle, és előítélettel állnak hozzá, de nem tehetett semmit. A tetoválásokat 10 éve, a gimnázium alatt csináltatta, és már régen megbánta azokat. Akkortájt tényleg zűrösebb társaságba járt, és volt is pár kisebb összetűzése a rendőrséggel. Ennek köszönhetően volt priusza is, amit a legtöbb munkaadó nem nézett jó szemmel. Ezt a munkáját is csak hosszas keresgélés után találta, és itt is sok időbe telt, mire megbíztak benne.

        Tudta, hogy annak idején igaza volt az anyukájának, amikor megszidta, szobafogságra ítélte, vagy megfenyítette, amiért ellógott az iskolából, vagy megbukott egy tárgyból. Már bánta, hogy nem hallgatott rá, amikor óva intette a kétes barátaitól, de hát kamasz volt, lázadt. Sajnos ez a kifogás nem érdekelte sem a bírót, sem a munkaadóit.

        Minden évben jelentkezett a főiskolára, de soha nem volt elég pontja. Pár hónapja megcsinálta a nyelvvizsgát, így remélte, hogy végre felveszik. Bármelyik nap érkezhetett a levél, a várva várt válasszal. Az anyukája egyre rosszabbul volt, talán ez az év lett volna az utolsó esélye, hogy meglepje egy ilyen hírrel. Biztos volt benne, hogy végre újra büszke lenne rá, és megbocsátaná neki a sok fájdalmat, amit az évek során okozott neki.

        A ház előtt, amelyben laktak, egy mentő és egy rendőrautó állt. Érezte, hogy az anyukájával történt valami. Felrohant a lakásba, és a mentősöktől kérdezte, hogy mi történt. Elmondták neki a rossz hírt. Gyula összeomlott. Ki volt merülve, nem bírta visszatartani a kitörni vágyó érzéseit. Sírt. Sírt, ahogy annak idején az anyukája, amikor ő megbukott, bajba került, vagy elítélték.

        Délutánra, amikor már mindenki elment, és egyedül maradt a csöndben, meglátott egy levelet az anyukája ágya mellett. Aznap érkezett az oktatási hivataltól. Fel volt bontva. A könnyei fátyolán át, alig bírta elolvasni, hogy mi áll benne. Időbe telt, mire felfogta, hogy mit lát. Felvették. Ahogy nézte a papírt és próbálta feldolgozni az olvasottakat, meglátott rajta egy halvány, remegő kézzel rajzolt mosolygós arcot. Olyat, amilyet az anyukája gyerekkorában rajzolt neki, ha jó jegyet kapott.