Hinsenkamp Fülöp Novellái

        Károly bankban dolgozott, heti közel hetven órát, mint IT biztonsági menedzser. Nem volt felesége, nem volt hobbija, nem volt élete. Ha lett volna annyira közeli ismerőse, aki megkérdezi, hogy szereti-e a munkáját, akkor nem tudott volna válaszolni, mivel mást nem ismert. Egész életében csinálta töretlen szorgalommal, kérdés nélkül. Egy reggelen, amikor szokásához híven az ébresztőjére ébredt, nagy meglepetés érte. Ahogy a kezét kihúzta a paplan alól, hogy a telefonján lekapcsolja a csörgést, csodálkozva vette észre, hogy a keze helyén, patája nőtt. Meglepetten kászálódott ki az ágyából, majd a tükörbe nézve ámult el igazán. Kecske volt. Nem ijedt meg, elfogadta, hogy ő most már kecske, ráadásul szép bakkecske, nagy szarvakkal.

        Hamar összekészült az induláshoz, hisz az öltözködéssel nem volt gondja, reggelire pedig a szokásos szalonnás rántotta helyett gyorsan lelegelte a hálóját díszítő pampafüvet. Megjegyezte, hogy nincs több növény a lakásában, szóval hazafele kell majd vásárolnia is. Kilépett a házból, és csak akkor jutott az eszébe, hogy így nem mehet dolgozni. Nem tudta, hogy mit kezdhetne magával kecskeként. Soha nem szerette a szabadságot, így elindult az állatkert felé. Amikor kiért az utcára, senki nem nézett rá furán. Senki nem mutogatott felé, mintha semmi meglepő nem lenne abban, hogy egy kecske sétál a belvárosban. Csupán néhány gyerek mutogatott el felette azt kiabálva, hogy „nézd, pizsamában van”. Amikor odaért az állatkerthez, akkor épp nyitottak. Senkinek nem tűnt fel, amikor átbújt a korlát alatt, és besétált. Gyorsan megtalálta az irodát, és bekopogott. Az igazgató kicsit meglepődött, de hellyel és kávéval kínálta. Károly az előbbit elfogadta, az utóbbit elutasította, gondolván, hogy mégsem kecskéhez illő kávét inni.
- Szeretnék itt élni – tért gyorsan a tárgyra, nem akarta sokáig rabolni az igazgató értékes idejét.
- Miért? – kérdezte az igazgató gyanakvóan.
- Mert kecske vagyok, itt a helyem.
- Maga nem kecske. Láttam már kecskét, az nem így néz ki. És sajnos nincs magának való munka most nálunk. – mondta az igazgató, és a titkárnőjével kikísértette a kapuig.
Károly búsan ballagott a titkárnő mögött a főbejárat irányába. Nem értette, hogy mi lehet vele a baj, hiszen ő, a saját megítélése alapján, nagyon szép kecskévé vált. Rá is kérdezett az előtte sétáló nőnél:
- Mi lehetett a baj? Nem vagyok elég mutatós kecske?
- Nincs magával baj, de én a magasabb és izmosabb férfiakat szeretem. Ne vegye magára, biztos talál magának valakit. Talán edzhetne többet – Lepte meg a válasszal a Károlyt.

        Ahogy kilépett a főbejáraton, elgondolkozott. Érezte, hogy valami nincs rendben. Meg kellett volna, hogy bámulják, örülniük kellett volna az állatkertben az önkéntes kecskének. Sejtette, hogy a kenguruk kelendőbbek, de hát nem ő választotta az új testét. Kicsit fájt is a diszkrimináció gondolata, de nem kesergett sokáig. Elindult a város széle felé, a vadaspark irányába. Remélte, hogy egy kevésbé kiépített hely nem lesz annyire szigorú, ott talán az utcáról betérő kecskéket is befogadják.

        A vadasparkban is beoldalgott a kapun, és bekopogott az igazgatóhoz. Az sokkal kedvesebben fogadta, mint az állatkertben. forró ital helyett diákcsemegével kínálta, ami, ha nem is káposzta, de a kávénál biztosan jobb. Ott is előadta óhaját, amin a vele szemben ülő férfi elkezdett harsányan nevetni. Annyira hangosan röhögött, hogy két gondozó is bekukucskált az ablakon, hogy mi történt. Amikor meghallották a történetet, ők is elkezdtek hahotázni. Károly nem értette. Rá is kérdezett kissé sértődötten.
- Elnézést, de miért nevetnek rajtam?
- Bocsánat, azt hittem tréfál – Mondta az igazgató – nem mindennap jelennek meg itt pizsamás férfiak azzal a kéréssel, hogy hadd éljenek a kecskékkel
- De én kecske vagyok.
- Maga bolond – Fejezte be a beszélgetést a férfi, és látványosan egyre kényelmetlenebbül és ijedtebben érezte magát.

        Károly nem tudta, hogy mit tegyen. Elindult a közeli erdő felé azzal az elhatározással, hogy ha nem kell senkinek, akkor vad kecske lesz. Tavasz lévén nem félt az éhhaláltól, télre meg gondolta, hogy majd visszamegy a lakásába, hogy ne fagyjon meg. Vagy majd téli álmot alszik, bár abban nem volt biztos, hogy a kecskék szoktak-e olyat. Ahogy bandukolt az erdőben, itt ott kicsit legelészve, megpillantott egy mezőt, rengeteg kecskével. Odarohant, és azonnal össze is barátkozott egy csodaszép anyakecskével, aki azonnal megtetszett neki. Épp rákérdezett volna, hogy van-e barátja, vagy férje, amikor a pásztor kupán vágta a botjával.
- Hé ’mber! Nem ám lopni a jószágimat!
- Nem lopok én semmit, én is kecske vagyok – mondta, miközben a fején növekvő púpot próbálta visszanyomkodni a helyére.
- Maga kecske? Há’ láttam én má’ bolondabbat is. De biza én magát nem etetem – mondta, majd flegmán szemébe húzta a szalmakalapját, és visszafeküdt a kutyája mellé.

        Károly megkereste a szépséges anyakecskét, akit pár perccel korábban megismert és elkezdett neki udvarolni. Élvezte a napsütést, a friss fű kellemes ízét, a teljes nyugalmat. Legelészés közben beszélgetett az újdonsült szerelmével, majd este az ólban is hajnalig suttogtak egymással, amíg a többiek aludtak. Másnap reggel Károly álmosan, de életében először boldogan ébredt.