Hinsenkamp Fülöp Novellái

        Egy koszos, lepusztult kocsmában ültem egyedül. Előttem egy üres és egy félig üres korsó pihent a kopott, karcos asztalon. Minden alkalommal, amikor valaki kiment a WC-re, meglökte a billegős sörpadot, amitől kilöttyent a vizezett ital. Nem élveztem a magányt. Több embert hívtam, de senki nem jött el. Ráértek volna, de nem kedveltek.

        Tudtam miért nem akarnak velem találkozni. Mindig is szerettem harcolni az ellen, amit mások jónak találtak. Fontos volt, hogy ellentmondjak mindenkinek, élveztem a vitákat, és folyton nekem kellett nyernem. Sajnáltam magam emiatt. Sajnáltam, hogy mindent jobban tudok a többieknél. Én mégis mindig megláttam a hibát abban, amit szerettek. Ennek hála én soha nem csináltam béna vagy ostoba dolgokat, soha nem hibáztam, nem tévedtem, nem hagytam magam átverni, mivel nem kezdtem bele újdonságokba, nem kockáztattam.

        Egyre többen jógáztak a környezetemben. Soha nem értettem ezt. Ki is fejtettem nekik a véleményemet, miszerint a jóga egy nagy becsapás. Fizetni kell egy embernek, aki vagy csaló, vagy szintén meg lett vezetve, hogy monoton hangon adjon instrukciókat, amelyeket mindenkinek követnie kell – eleve nem értettem, miért akarna bárki is önszántából egy másik személyt követni. Egyszerű, lassú mozdulatokat tesznek. Nevetségesen néz ki, és ez még csak nem is sport. Hogy lehetne kifáradni, ha nincsen súly, és csak széépeen laassaan uunaalmasaan csinálnak mindent. Persze bizonygatták, hogy ez igenis fárasztó. A belső izmokat edzi, mentálisan pedig igazán pihentető, és tapasztaljam meg mielőtt kritizálom. Nekem azonban nem kellett kipróbálnom ahhoz, hogy biztos legyek az igazamban. Az érveim kitartó ismételgetésével mindig sikerült meggyőzni a legkitartóbb vitapartnereimet is. Többet nem is hozták fel a témát.

        Sok ismerősöm kezdett el valamilyen diétát. Néhányuknak volt „papírja” az ételérzékenységről, ami szerintem csak kamu, de legalább foghatták valamire a különcködést. Sokaknál azonban még a „hivatalos” diagnózis is hiányzott. Ők egyszerűen benyelték a maszlagot, miszerint jobb a szervezetnek finomított élelmiszerek vagy cukor nélkül. Röhejes. Minden alkalommal, amikor valami száraz barna kenyeret ettek, elmagyaráztam nekik, hogy évszádaok óta nem volt az emberiségnek semmi problémája ezekkel az élelmiszerekkel, ők is bátran fogyaszthatják.

        Tudtam, az emberek nem szeretik, ha valaki megmondja nekik, hogy hülyeségben hisznek. Senki nem örül, ha rávilágítanak az ostobaságára, vagy leleplezik a hiszékenységét. Így viszonylag kevesen ismerték el az igazamat. A szívük mélyén nyilván belátták a tévedésüket, de csak azért is folytatták az éppen divatos hobbijaikat. Szánalmas, hogy nem voltak képesek elismerni a tévedésüket. Igaz, kellene egy bizonyos fokú szellemi nagyság ahhoz, hogy merjenek változtatni, ha már tudják, hogy rossz úton járnak.

        Élveztem, hogy okosabb vagyok mindenkinél, de szenvedtem is tőle. Vágytam rá, hogy képes legyek csak mosolyogni és bólogatni, ha valami butaságot hallok, de nem tehettem. Irigyeltem azokat, akik képesek hibázni vagy tévedni, akik bele mernek vágni valami újba, ki mernek próbálni valamit, tudnak változtatni, és nem félnek a kudarctól. Azonban én nem tehettem. Nem tehettem, mert akkor be kellett volna ismernem a tévedésemet, azt, hogy rosszul éltem az életem. Akkor be kellett volna látnom, hogy másnak is lehet igaza, és nem feltétlenül baromság az, amit nem értek. Így inkább folytattam harcomat minden ellen, amit mások szerettek és tiltakoztam a sok értelmetlen szabály ellen, amelyet a legtöbben birka módra követtek.

        Amikor elfogyott a második söröm, összeszedtem a kabátomat és elmentem WC-re. Meglepett a tisztasága. Az egész kocsmának talán az egyetlen makulátlan pontja lehetett. A WC lehúzó mellett egy nagy felirat volt: „Légyszíves pisilj a kagylóba, ne a padlóra!” Bólintottam, majd magamban elmosolyodva a sarokba céloztam csak azért is.