Hinsenkamp Fülöp Novellái

       Olcsó, kopottas gitár feje lóg ki a zöldből. Nem látom tisztán, de két húrja még feszes talán, néhány hangolókulcs viszont hiányzik róla.

       Ismerem azt a gitárt. Láttam már szemből a folyosó penészes falának dőlve, láttam feküdni a műkő-burkolaton, estem át benne éjszaka részegen. Az egyik húrja éppen akkor pattant el. A hangját még nem hallottam. Hiába kallódott a társasház különböző zugaiban, soha, egyetlen alkalommal sem jutott eszembe megpendíteni valamelyik húrját.

       A gitár lepattogzott, öreg feje szomorúan lóg ki a zöldből napok óta. Megbújhatna a feketében is, mégis a zöldből figyeli reménytelenül a világot. A fekete többnyire tele van, valószínűleg nem fért bele. Van még középkék és sárga is, de azokba nem szabad gitárt tenni. Azoknak megvan a saját funkciójuk. Mellesleg mindkettő teste sötétkék, csupán a fedelük színe különbözteti meg őket egymástól. Viszont a zöld és a fekete egyforma. Már a funkciójukat tekintve. A színük más.

       Nincs már sok ideje a magányos, kivetett gitárnak. A zöld és a fekete csütörtöki halált jelent számára. Úgy emlékszem, de nem vagyok benne biztos. Régen így volt, azonban változtattak a rendszeren.

       Napok óta figyelem a jobb napokat megélt öreg hangszert a zöldben. Időnként kipillantok az ablakon, megnézem, hogy megvan-e még. Jól van-e. Persze a körülményeihez képest. Minden alkalommal, amikor elmegyek mellette, erősen fülelek. Ilyenkor mintha halkan megszólalna. Mintha megszólítana. Nem tolakodón, inkább csöndesen, hamiskásan. Nem játszik dallamot, nem hívogat kedvesen, nem könyörög. Talán csak sírdogál. Talán nem is nekem szól, csak magában pityereg.

       Látom az alattam lakót elmenni mellette, de mintha nem hallaná a hangját, rá sem pillant. Nem hibáztatom, nehéz észrevenni. Rá van hajtva a fedő, csupán vékonyka résen keresztül lehet belesni a zöldbe. Nem szép zöldről van szó. Nem fűzöldben várja a halált a kitaszított, eldobott hangszer, inkább algazöldre kell gondolni. Kopott, kifakult, piszkos algazöldre. Látom, amint valaki frissen varratott öltönyben felemeli a fedelet. Reménykedem, talán kiemeli a gitárt. Talán megszánja, befogadja, talán szeretni is fogja.

       Nem. Rádob valamit.

       Amikor kinyitja a zöld fedelet, hangosabban hallom a bánatos akkordokat. Az öltönyös nem hallja, vagy hallja, de nem érdekli. Nem simogatja meg a lakkját vesztett fát, nem pendít meg egyetlen húrt sem. Nem vigasztalja. Visszalöki a tetőt, fertőtleníti a kezét, fintorog. A tető fejen találja a gitárt, amely az ütéstől mélyebbre csusszan a zöldben. Szinte megszűnik a keskeny rés, amelyen keresztül beláttam hozzá. Mintha a hangja is halkabb lenne. Bánatosabb. Talán, ha meglenne még egy húrja. Például amelyik miattam pattant el, akkor játszhatna dallamot, akkor megszánná valaki.

       Elmegyek otthonról. Elsétálok a kék, a sárga, majd a zöld és a fekete mellett is. Próbálok hangosan fütyülni, nem akarom meghallani a fájdalmas sírást. Próbálok nem figyelni, de nem sikerül. Hallom, érzem, és a szívemig szól. Egészen összeszorítja. Egy könnycseppet elmorzsolok. Becsapódik mögöttem a száz éves, rozsdamarta kapu, de én még a csattanáson is áthallom a keserves gitáréneket.

       Megtorpanok.

       Visszamegyek.

       Kinyitom a zöldet és megsimogatom a nyakát. Kicsit megmozgatom, kijjebb emelem. Kirázom a hanglyukba ragadt banánhéjat, majd visszahelyezem. Óvatosan csukom le a fedelet, nehogy megüssem. Figyelek rá, hogy kilásson, kapjon levegőt és fényt.

       Ismét kilépek a kapun, újfent becsapódik mögöttem a vas rácsozat, de a hang, amely a zöldből szól, kevésbé szomorú. Inkább vágyakozó, már-már könyörgő. Mintha reményt vélnék benne felfedezni.

       Sétálni indulok. Nincs úticélom, csupán kóválygok a budai bérházak között. Ismerem mindet. Ismerős minden repedés az aszfalton, díszítés a kerítéseken, kopott ablak a megszürkült homlokzatokon. A huszonhármas számú ház egyik lakásából idős, ősz hajú néni figyeli az utcát minden nap. Az első emeleten lakik, és négyféle virágmintás otthonkát visel. Naponta váltogatja. Ma szerintem a zöld gitárosat vette fel. Illetve virágosat. Az volt rajta a legrégebben. Megszoktam, hogy figyeli az utcát. Bizonyára unatkozik egyedül. Ő is megszokhatta, hogy minden nap, pontban háromkor elhaladok az ablaka előtt. Néhány hete köszönünk is egymásnak.

       Ma viszont hiába vár rám. Fel sem tűnik, de másik irányba indulok. Kivételesen nem figyelem a házakat. Nem méregetem a mélyedéseket a járdán, nem rúgok kavicsot pocsolyákba. Csöndben eltűnnek mögöttem az ismerős utcák. Nem veszem észre, de már nem tudom merre sétálok. Csak lépdelek. Azután megtorpanok.

       Váratlanul belebotlom egy üzlet ajtajába. Meglepődöm. Kell néhány másodperc, mire felismerem a környéket. Gyermekként jártam abban az utcában utoljára, amikor édesapám mandolinjához kellett húrt venni. Ugyanaz a cégér, ugyanaz a hangszerbolt várja a betérőket. Rég nem gondoltam arra az üzletre. Eszembe sem jutott. Bent idős bácsi, valószínűleg ugyanaz, aki húsz évvel korábban kiszolgálta édesapámat, támasztja könyökével az évtizedek alatt megfáradt pultot. A falakon gitárok, hegedűk lógnak, a legnagyobb összevisszaságban. Néhányukat alkoholosfilccel összefirkálták. Nem tudom, mit keresek ott, nem tudom, mit akarok. A bácsi felnéz a bejárat csilingelésére, nem kérdez semmit. Látja, érzi. Talán ő is hallja a gitár hangját a zöldből. Teljes csöndben összeszedi a húrokat, a hangolókulcsokat. Még egy gitárlakkot is kirak a pultra. Legalább harmincéves termék lehet. Félig sincs, de megnyugtat, hogy elég lesz.

       Kilépek az üzletből és elindulok. A hangot követem. Halkan, de határozottan hallom a gitárt, amely már nem sír, nem könyörög, hanem hív. Egyértelműen hív magához.

       Egyre gyorsabban szedem a lábam és egyre hangosabban hallom a hangját. Amikor nyitom a kaput, már szinte kiabál. Kikapom a zöldből, felviszem a lakásba. Szeretettel, óvatosan lecsiszolom, lelakkozom, felhúrozom, a hiányzó elemeit kipótolom. Végig boldogan dúdol. Még a fájdalmas csiszolást is hősiesen viseli, tudja, már biztonságban van. Ahogy elkészülök vele, már nem egy öreg, kopott, olcsó hangszer fekszik az asztalomra terített puha rongyon, hanem az én gitárom.

       Korábban nem volt még gitár a kezemben. Soha. Nem érzem. Nem találok rajta fogást. Már az enyém, de még nem vagyunk egyek. Nem működik. Nincs rendes hangja. Rekedtes, panaszosan küzd. Ő is akarja, de nem sikerül. Nem kényelmes. Keresem a megfelelő szöget. Utánaolvasok, de valami nincs rendben. Megijedek. Talán mégsem rám várt? Talán mégsem az én gitárom?

       El kell vinnem valahová. Nem tudom hová, de elindulok. Kilépek a kapun. Csöndben csukom be a vas szárnyat, nem akarom megijeszteni a gitáromat.

       Találok egy üres telket a közelben. Három ház közé beszorítva bújik meg a talpalatnyi elzárt zöld terület. Átmászom a drótfonatos kerítésen, kezemben a hangszeremmel. Vigyázok rá, nehogy megsérüljön, nehogy fájjon neki. A kert közepén leülök a zöldbe. Nem algazöld, hanem szép fűzöld. Teljes a csönd, csak én és a gitár vagyunk. Ölembe veszem a fatestet. Egyelőre nem nyúlok a húrokhoz, csak ismerkedem vele. Nézem, tartom, érzem. Sokáig ülünk együtt, barátkozunk. Hallgatom a hangját. Hallgatom a tökéletesen tiszta, gyönyörű hangját, aztán észreveszem, hogy én játszom rajta.

{♣}

Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.