Hinsenkamp Fülöp Novellái

Temérdek hasonló, szinte pontosan ugyanolyan jelentéktelen, mégis hangulatos presszó közül választhattunk volna magunknak törzshelyet, mégis mindketten ugyanabba az egybe jártunk. Sokat. Minden áldott nap láttam ott, amint a csészealjaktól összekaristolt pultnál kortyolgatja olvasás közben a kávéját. Mindennap ugyanazt kérte, hosszú kávét néhány csöpp mandulatejjel. Szigorúan hideg mandulatejjel. Ha kezdő volt a pultos, és megszokásból felmelegítette, akkor visszaadta, és kért egyet hideg tejjel. Mindezt tisztelettel, kedvesen.

Hét éve pillantottam meg A kávézóban, ahova én addigra több mint három éve jártam kávézni. Még a neve is jelzi, ez nem csupán egy kávézó. Ez A kávézó.

Az én állandó, szinte saját helyem a kirakatban volt, ahonnan egyik szememmel figyelhettem a járókelőket, másikkal pedig őt, és szabadon fényképezhettem a pultost, vendégeket, járókelőket és őt. Főleg őt. Minden délután. Nem hosszan, csupán tíz-húsz percet naponta. A visszatérő vendégeknek, a pultosoknak alkalmanként adtam is róluk készült fotókat.

Csak neki nem.

Őt nem mertem megszólítani. Hét éve, amikor először megpillantottam, terveket, beszélgetésindító mondatokat eszeltem ki, miközben fényképeztem, figyeltem, csodáltam. Mégsem mertem megszólítani. Túlságosan különleges volt. Főleg, miután megismertem gondolatban.

A képzeletemben tökéletesen passzoltunk egymáshoz. Tudtam, tényleg tudtam, hogy milyen könyveket szeret, mikor, kikkel telefonál, milyen, amikor boldog, vagy éppen bánatos. Tudtam, hogy mikor randizik, milyen férfiak tetszenek neki. Elméletben mindent tudtam róla, szerelmes voltam belé.

A fantáziámban jó ideje egy párt alkottunk, tökéletes párt, hiszen ő csodálatos volt, én meg mindenben igyekeztem megfelelni neki. Időnként már el is vettem feleségül, máskor csupán jegyben jártunk. Nem voltak közöttünk mosolyszünetek, sem kételyek. Képzeletben együtt gondoztuk a tenyérnyi konyhakertünket, párban festettük ki a pincénket, közösen készültünk a békés nyugdíjas éveinkre, amikor már nem ér annyi kihívás. Boldogok voltunk együtt.

Azonban minden nap tíz-húsz percre elváltunk. Ahogy a kávézóban ültünk, és elérhető távolságra kerültünk egymástól, leírhatatlan szakadék választott el tőle. Ott nem volt a feleségem. Olyankor tudtam, nem vagyunk egy pár. Amikor láttam, éreztem az illatát, amikor elsétáltam mellette, és hozzám ért a szoknyájának leheletkönnyű anyaga, nem voltam képes becsapni önmagam.

Féltem odamenni hozzá.

Féltem, hogy véget ér az elképzelt közös életünk, ha elutasít.

Féltem, hogy igent mond, de mégsem illünk össze, és szertefoszlik a csodás közös életünk ábrándja a boldogságommal együtt. Aggódtam, ha elkezdenénk randizni, akkor minden fakóbb lenne, mint a képzeletemben. Minden egyes napon kudarcot vallottam. Nyugtattam magam, hogy a valóságban semmi nem olyan tökéletes, így ő sem lenne az, titkon viszont biztos voltam benne; ő az, vele a közös életünk tökéletes lehetne.

A kávézóban ülve számtalanszor éreztem magam gyávának. Nem azért, mert éppen nem mentem oda, hanem amiért hét éve nem szólítottam meg. Talán már hét rohadt éve egy párt alkotnánk, ha akkor, amikor először megláttam, vagy amikor az első képeket előhívattam róla, megkocogtattam volna a vállát, köszöntem volna, átnyújtottam volna a fényképet, amelyen nyári ruhában ül a pultnál apró csészét tartva a kecses ujjai között, A gyertyák csonkig égneket olvasva.

Azonban nem mentem oda. Akkor sem, és azóta egyetlen alkalommal sem. Csak a fényképek gyűltek róla, és a képzeletbeli csodás élményekről kialakult valótlan emlékeim. Ő már valóság volt a képzeletemben, vagy képzelet volt a valóságomban.

A hetedik évfordulóján annak a napnak, hogy először belépett A kávézóba, összegyűjtöttem a róla készített kedvenc képeimet. Volt miből válogatni, hiszen hét éven át minden nap legalább egy, de néha két-három pillanatot is megörökítettem róla. Pontosan háromezer-tizenhét róla készült fotót hívattam elő. Ez több mint kilenc és fél kiló fénykép.

Nem tudom mi vett rá, de elhatároztam, hogy bátor leszek. Jöjjön, aminek jönnie kell. Elmondom, hogy hét éve ismerjük egymást úgy, hogy nem tudjuk még egymás nevét sem. Elmondom, hogy hét éve minden nap lefényképeztem. Elmondom, hogy a távolból szeretem. Hét éve. Hét csodálatos éve.

Úgy éreztem, végre készen állok.

A megszokott időben indultam a kávézóba. Pontban kettőkor léptem ki a gangos bérház nyekergő kapuján. Hatalmas robajjal vágódott be mögöttem.

Tizenkét perc sétára helyezkedett el a lakásomtól A kávézó. Néhányszor megszámoltam, hogy pontosan hány lépéssel érek el a kapumtól a bejáratáig, de azt mindig elfelejtettem.

Ő hét évig minden áldott napon három perccel érkezett utánam. Kettő óra tizenöt perckor. Soha nem késett, nem érkezett korábban.

Féltem. Séta közben remegtek a lábaim, torkomban éreztem a szívem minden rúgását. Minden egyes szívverésem dobhártya hasogatóan hangos volt.

Rettegtem.

Már csupán egy zebra választott el A kávézótól.

Megálltam. Piros volt a lámpa a gyalogosoknak, ahogy ilyenkor mindig. Nem jöttek autók, mégsem indultam el. Soha nem mertem lelépni az úttestre pirosnál. Minden alkalommal megvártam a zöldet. Kényszeresen, gyerekkorom óta. Szorítottam a fényképeket. Remegő kézzel, kifehéredett ujjpercekkel szorítottam. El akartam szaladni, de még annál is jobban vágytam átadni a fotókat.

Láttam A kávézót. Izgatottan figyeltem az ajtaját. Tudtam, mindjárt átlépem a küszöböt, három perccel később ő is megérkezik, én odamegyek hozzá, megkocogtatom a vállát, átadom a fotókat, és vagy megszűnik a képzeletem, vagy valósággá válik.

Figyeltem a kis presszó bejáratát. Még messze volt a zöld jelzés, amikor kilépett rajta.

Ő.

Ez nem volt rendben. Valami nem volt rendben. Még korán volt. Még négy percig nem lett volna szabad belépnie sem A kávézóba, nemhogy kilépnie onnan. Ránéztem az órámra, én pontos voltam. Ahogy mindig. És ahogy addig ő is.

Mi változott?

Bőrönd volt nála, taxiba szállt. Előtte felém pillantott. Észrevett, intett. Akkor először. Én vártam. Vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, de nem váltott. Elindult a taxi. Én vártam. Utána akartam rohanni, de nem mertem elindulni, hiszen piros volt a lámpa, a lábaim pedig földbe gyökereztek. Amikor eltűnt a szemem elől a taxi, akkor jelent meg a zöld sétáló emberke. Nem bírtam elindulni. Csak meredtem előre. Aznap nem tudtam belépni A kávézóba. Csak álltam előtte, még mindig az út túlsó oldalán, a zebra szélén a járdán, és könnybe lábadt szemmel bámultam a bejáratot.

Soha többet nem ült be A kávézóba, soha többet nem jelent meg a képzeletemben, többé nem voltunk egy elképzelt pár, elvesztek a közös élmények, a konyhakertünk a jégcsapretekkel, a frissen festett pince az ismételten megjelenő penésszel együtt. Elveszett az elmúlt hét évem, csupán az emlék maradt róla, amint beszáll a taxiba, és háromezer-tizenhét kép, amelyről egy idegen néz rám, olvas, kávézik, telefonál, fizet, nevet, sír.

Több képen pontosan rám néz és mosolyog. Az egyiken integet. Nekem. Ez soha nem tűnt fel korábban.

Hinsenkamp-Fekete Celesztina fotója:

{♣}

Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.