Hinsenkamp Fülöp Novellái

 (A következő linken meghallgatható: Youtube link)

        Utazásaim során, a világ temérdek pontján megfordultam már. Rengeteg meglepő szokással és szabállyal találkoztam. Láttam már büntetést fedetlen váll, macskavásárlás, imádkozás, vagy épp az imádkozás elmulasztása miatt. A legutóbbi utamon mégis olyat tapasztaltam, amit, ha nem én élek át, biztosan nem hiszek el senkinek.

        Amikor már rettenetesen belefáradtam az üzleti utakba, akkor kivettem egy hosszabb szabadságot és elutaztam a világ másik oldalára. Izgalmas élményeket éltem ott át, aludtam és szerelembe estem a csillagok alatt, miközben vad kutyák szaladgáltak körülöttünk, túléltem kígyótámadást és kipróbáltam milyen lehetett a középkorban, amikor még nem volt mindenhol villámgyors internetkapcsolat, sőt, még térerő sem. Amikor indultam volna haza, a főnököm, aki az utazás alatt egy pillanatig sem hiányzott, de őszintén szólva még csak az eszembe sem jutott, felhívott. Meglepő módon nem a hogylétem érdekelte, még csak nem is a nyaraláson átélt élményeim izgatták, hanem megbízása volt számomra egy közeli szigeten. Bevallom, akármennyire untam világ életemben négy napnál többet az otthonomban eltölteni, már mardosott a honvágy, hiányzott a saját ágyam, a kellemes platós wc a csobbanós helyett, már vágytam rá, hogy a lefolyóban eltűnő víz jobbra haladjon a kis örvényben és ne balra. Mindezek ellenére beleegyeztem a rövidke kitérőbe, hogy másnak ne kelljen napokat utaznia a miniatűr szigetországig. Semmit nem tudtam az országról, sem a szokásaikról. Ami időm volt a tárgyalásig, az alatt a munka részleteit átfutottam, de semmi többre nem volt lehetőségem. A reptértől a hotelig vezető, alig néhány perces úton a sofőr megismertetett a történelmük fontosabb pontjaival és kaptam tippeket, hogy mit érdemes megnézni, ha már úgyis arra járok. Szerencsémre, vagy pechemre, ez a jelenlegi helyzetemben elég szubjektív, a tárgyalópartnereim erőteljes másnaposságának hála, roppant gyorsan letudtuk a megbeszélést. Amíg ők az iroda elsötétített falain belül maradtak néma csöndben, én elindultam a főtér irányába, amelyet az ország legszebb látványosságaként tartottak volna számon az útikönyvek, ha írt volna arról a szigetről bárki ilyet. Örültem, hogy volt lehetőségem legalább egy rövid városnézésre. Az egyébként nem túl izgalmas megbeszélések alatt végig abban reménykedtem, hogy marad időm megnézni a főteret a királyi palotával és a híresen pontos órát. Hosszabbra nyúlt a séta az úticélom felé, mint ahogyan eredetileg terveztem, így menet közben az órámat nézegettem, hogy mikor kell visszaindulnom a reptérre. Semmi kedvem nem lett volna lekésni a gépet.

        Már közel voltam a főtérhez, amikor megállapítottam, hogy nagyjából öt percem lesz magamba szívni a látványt, hogy a reptér felé ne kelljen rohannom. Ahogy kiértem a térre, leesett az állam. Már nem tűnt soknak a hosszú túra az öt percért. Álltam és leesett állal csodáltam a térkövek harmóniáját, a palota impozáns díszítését, és a rengeteg népi ruhába öltözött járókelőt. Elhatároztam, hogy ide, egyszer még vissza fogok jönni, hogy a különleges hangulatú városka minden szépségét megismerhessem. Pillanatnyi ámulatomból felriadva ránéztem az órámra, és ijedten vettem észre, hogy közel hat perce nézelődöm, így visszafelé nagyokat kell majd lépnem. Épp indultam volna, amikor a mellettem elsétáló, népi ruhába öltözött férfi ijedten rám szólt:

   —  Ne nézd az órádat!

        Nem értettem, de az ijedtségét látva gyorsan ráhúztam a pulóverem ujját, ezzel eltakarva a drága szerkezetet. Amikor rákérdeztem volna a rémületének okára, letepert három fegyveres katona. Meglepődni sem maradt időm, a bilincs már a csuklómon volt, zsák a fejemen, és az aszfalton húztak valamerre. Rettegve járattam az agyam, vajon mit követhettem el, de semmi nem jutott eszembe ami ilyen gyors és kemény reakciót indokolt volna.

        Nem sokkal később egy sötét, nyirkos börtön szúrós, tufa padlóján vették le rólam a zsákot. Egy pad segítségével, amelyre fehér virágcsokrot, és gyertyát helyeztek, pillanatok alatt bírósággá alakították a cellát. Láttam a katonák mellett a férfit, aki rámkiáltott a főtéren. Rajta is bilincs volt, de vele látszólag finomabban bántak. A legnagyobb és legsötétebb ruhájú katona állt be a septében padból kialakított pódium mögé. Óvatos mozdulatokkal, már-már kedves arckifejezéssel megigazgatta a virágokat, majd megszólalt. A hangja, akár a közelben becsapó villám, megrezegtette a börtön rácsait is. Néhány ütemet kihagyott a szívem ijedtemben. Furcsa kiejtéssel beszélt, így nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem, amit mond. Az első kérdését nekem tette fel:

   —  Megnézted-e az órádat a főtéren?

Értetlenül pislogtam feléje pár másodpercig, így a bilincsben mellette álló járókelő felé fordult, és tőle kérdezte:

   —  Megnézte-e az óráját a főtéren?

   —  Meg – felelte az remegő hangon, lesütött szemmel.

        A katonák rosszallóan ingatták a fejüket, majd levették a bilincset a tanú kezéről, és elengedték. Rólam lerángatták a ruháimat, majd rámadtak egy fura mintájú, vastag kaftánt. Miután az órámat és a cipőmet is gondosan acélládába zárták, felvázolták a két lehetőséget, amelyek közül választhattam:

   —  Vagy elvesszük az életed, de mivel idegen vagy és nem ismerhetted a szabályainkat, így fájdalom nélkül, vagy hét és fél évig a cellában maradsz, és minden nap kívül-belül letisztítod a főtéren álló szent Órát, amelyet rettenetesen megsértettél.

         Meglepődtem a lehetőségeken, de azért sokat nem kellett gondolkoznom, vajon melyik büntetést kérjem. Mivel a repülőmet már úgyis lekéstem, és a tér hangulata a kedvemre való volt, ráadásul a főnököm a szabadságomat megelőző hónapokban egyre gyakrabban ébresztett bennem gyilkos gondolatokat, a hét és fél év takarítást választottam, az ingyen börtönkoszttal. Ráadásul első hallásra a szent Óra takarítása sem tűnt rosszabbnak, mint bármely más munka. Bólintottak, majd csöndben, nagy gonddal elcsomagolták a sarokba kikészített bárdot, amit meglepő módon korábban nem vettem észre, és szó nélkül kiléptek a cellámon, rám zárva az ajtót. Körbenéztem. Keskeny priccs állt a rácsos ablak alatt, mellette wc kagyló. Aggodalmasan lestem bele, de hamar megnyugodtam. Bár a víz a rossz irányba pördült lefolyáskor, legalább nem csobbanós volt a kialakítása. Majdnem otthon éreztem magam.

                     Hinsenkamp Adél rajza

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza