Hinsenkamp Fülöp Novellái

A szürke, oda nem illő, arra a terepre kifejezetten alkalmatlan sportcipő vékony, gumi talpán minden egyes szikla éles peremét és faágat érezni lehet. A hófoltokon, nedves fűcsomókon, majdnem kiszáradt pocsolyák után megmaradt sáros mélyedésekben még csúszik is. Mégis miért nem vett magának túracipőt, hegymászás előtt?

Megállnak. Mindhárman kifújják magukat, isznak néhány korty vizet, egyikük csokit kínál körbe, majd kilép egy kőperemre, amelyről átszellemülten élvezi a szomszédos hegyek hófedte, több ezer méteres csúcsaira a kilátást. A másik hegymászó az erdő növényeit figyeli, megnevezi, mesél róluk, néhányat le is fényképez. Idősebb, mégis fittebb nála, a szürkecipősnél, nem kapkodja a levegőt.

Hallja a virágok, örökzöldek nevét, minden erejével próbálja elraktározni, de tudja, hogy azok formájára is alig fog emlékezni, ha egy-egy név meg is ragad, nem tudja majd mihez társítani. Talán, ha legközelebb újra hallja és látja, akkor egy részét sikerül majd megjegyeznie. Ha lesz legközelebb.

Hirtelen csönd lesz. Már, amennyire erdőben csönd lehet, az avarban motoszkáló bogarak, a fák lombkoronájában fészkelő madarak örök csiripelése, károgása, az enyhe szél a faleveleken, egy állandó, csodálatosan megnyugtató alapzajjá áll össze, otthonos érzést ébresztve a szürkecipős, forgószékhez, városi zajokhoz szokott emberben. Három-négy másodpercig élvezi, magába szívja, körbepillant, keresi a madarakat, várja, hátha észrevesz valahol a távolban egy zergét, amint hangtalanul, elegánsan szökell bokortól fáig, miközben hegyezi a fülét és gyanakvóan figyeli a három, ingbe öltözött hegymászót, akik beléptek a területére.

A madarak elrejtőztek, zerge nem bukkan elő, azonban a fák ágai között beszűrődő napfény, az avar változatos barnasága, a frissen újrafestett piros-fehér jelzések a sziklákon csodálatos látványt nyújtanak. Megszokott mozdulattal, már-már ösztönösen nyúl a zsebéhez, előhúzza telefonját, fényképez. Ő maga sem tudja, hány kép készül, oda sem néz, csak fotózza az éppen virágokat fényképező útitársát, a tájat csodáló édesapját, közben arra gondol, milyen szép emlék lesz, amikor otthon, a hétköznapokba visszatérve megnézi majd a képeket, amikor egy év múlva feldobja a telefonja, a korábban azon a napon készült fotókat. Csodálatos lesz visszaemlékezni. Még videót is készít, hogy az erdő hangját, hangulatát még élethűbben legyen képes felidézni az otthoni kis dolgozószobájában ülve.

A jövőre gondol. Érzékeli a jelent, de a jövőre akar szép emlékeket félretenni, mert tudja, ismeri magát annyira, hogy tisztában legyen vele, hogy megint hosszú ideig el fog felejteni kilépni a saját kis világából. A beszűkült világából, ahol csupán árnyéka önmagának. Ezért nem vett túracipőt. Elmondhatatlanul várta a hétvégét, hogy kimozduljon, kilépjen az unalomig emlegetett komfortzónájából, tudta, hogy élvezni fogja a kirándulást, a hegyet, csöndet, a kihívást, hogy meg fogja tudni tenni az ezer méteres szintkülönbséget, mivel nem az a nehéz, hanem megengedni magának a pihenést, a szórakozást, hiszen van előtte teendő, kötelességek végeláthatatlan sora, munka, hobbi, ami már kezd feladattá válni számára, akkor pedig hogyan is érdemelné meg, hogy ne azokkal foglalkozzon?

Nem. Elég.

Megszakítja a videófelvételt, elteszi a telefonját. Meg sem nézi a térképen, hogy merre járnak, mennyi van még hátra a faházig, ami éjjelre a szállásuk lesz, pedig addig egyetlen pihenőnél sem mulasztotta el. Tudni akarta, tudnia kellett. Vesz egy mély lélegzetet, kilép édesapja után a kőplatóra, leküzdi a tériszonyát, kinyitja a szemét úgy igazán, ahogy már nagyon régen nem tette, és issza a látványt. Hirtelen nem gondol semmire, csak szívja magába, érzi, amint felszabadul, amint a saját maga kreálta láthatatlan szemellenző és bilincs lehull róla. Itt és most jelen van.

Csupán egyetlen apró, a jövőre vonatkozó gondolatot enged meg magának: amint hazaér, vesz egy túracipőt.

{♣}

Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.