Hinsenkamp Fülöp Novellái

A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

       Emlékszem a pillanatra, amikor a feleségem kimondta, hogy el szeretne válni. Éppen egy izgalmas üzleti útról tértem haza, ahol kötelező orgiával ünnepeltük meg a sikeres szerződést. Tudtam, hogy a feleségem nem lenne boldog, ha megtudná az örömlányokkal átélt kalandomat, ennek ellenére én hamar leküzdöttem a lelkiismeretfurdalásomat. Nem én akartam azon a módon megpecsételni a szerződést, ráadásul távoli, ismeretlen országban történt mindez, nem tartottam valószínűnek, hogy a nejem tudomást szerez a tettemről. Tévedtem.

     Már jóval az utazás előtt eltávolodtunk egymástól. Régen nem szerveztünk közös programokat, alig beszélgettünk, egyre gyakrabban szólalkoztunk össze, már-már állandó jelleggel berendezkedtem a kanapéra. Időről-időre szóba került a válás, de mindketten sokat dolgoztunk, nem voltunk motiváltak belevágni a hosszadalmas válási procedúrába, ráadásul már megszoktuk egymás jelenlétét az életünkben annak minden kellemetlenségével. Az üzleti útról hazafelé viszont meglepő dolog történt. Nagyon sok idő után először vágytam hazaérni a feleségemhez, és beszámolni a sikeres tárgyalásról. Az orgiát természetesen elhallgattam volna. Hosszú hónapok után először éreztem azt, hogy kemény munkával megmenthetjük a kapcsolatunkat, és én kész lennék ezért küzdeni. Viszont ugyebár ember tervez, Isten végez, nem a közös happy end volt számunkra megírva. Amint beléptem a lakásba, feleségem éppen arról kérdezett, amiről én nem szerettem volna beszélni. Mindent tudni szeretett volna az ünnepségről a legapróbb részletekig. A lányok hajszínét, szépek voltak-e, milyen pózban voltam, élveztem-e, és így tovább. Én eleinte vonakodva, szépítve meséltem, igyekeztem menteni a menthetőt, de nem hagyta magát, mesterien észrevette a ferdítéseimet, így vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem mindent. Érdekes módon harag helyett érdeklődés, izgalom tükröződött a szemében. Ahogy meséltem, és ezáltal mentálisan újraéltem az élményt, beindultam. Legnagyobb meglepetésemre a történet vége felé letepert. Valamilyen oknál fogva őt is beindította a kalandom. Amikor végeztünk a házasságunk talán legjobb szeretkezésével, én szinte boldogan feküdtem a nappali szőnyegén. Elgondolkoztam. Talán ez a pofon kellett a kapcsolatunknak, hogy rájöjjünk, mennyire fontosak vagyunk egymásnak, mennyire szeretjük a másikat. Azonban a nejem következő mondata hidegzuhanyként ért.

     — El akarok válni.

     — Miért? Úgy látszik, van még bennünk tűz. Van mit helyrehozni, sok munka lesz, de szerintem megérné. Te is beindultál az előbb.

     — Szerinted mitől indultam be? Mert elképzeltelek a kurvákkal szex közben? Nem. Rohadtul nem. A szabadság indított be. Ahogy elmesélted, hogy te szabadon döntöttél az én érzéseimet figyelmen kívül hagyva. Rájöttem, ha ennek vége, akkor szabad leszek. Szabadon dönthetek. Ez indított be. Beindultam, mert ráébredtem, ezek után talán újra átélhetem, hogy milyen szenvedélyesen élni valakivel.

       Néhány héttel a szakítás kimondása után már teljesen külön életet éltünk. Ő mindenképpen el akart költözni a közös otthonunkból, így vettünk neki a belvárosban lakást. Teljes békében zajlott minden. Ő a szakítás másnapján kivett egy hónap szabadságot, és elutazott két hétre, onnan szervezte a lakásvásárlást. Eközben én igyekeztem a munkámba temetkezni, és élveztem az ágy nyújtotta kényelmet a kissé göröngyös kanapé után. Kértem a főnökömet, hogy küldjön hosszabb, lehetőleg nehéz, komoly kihívást jelentő küldetésre. Nem érdekelt, ha veszélyes, csak terelje el a figyelmem. Nem kellett kétszer kérnem, azonnal előrukkolt egy érdekes lehetőséggel.

     — Nem egészen olyan a megbízás, amilyet kértél, de talán épp erre lesz szükséged.

     — Hallgatlak.

     — Egy csodás tengerparti félsziget, temérdek homokos, napfényes stranddal és kikapcsolódási lehetőséggel, kényelmes hotelekkel, tökéletesen kevert koktélokkal, all inclusive ellátással – azzal rábökött az asztal lapjára kifeszített világtérképen egy országra – tudom, figyelemelterelést kértél, nehéz feladatot, de ilyen állapotban talán jobb a könnyebb megbízás.

     — Ilyen küldetést a kezdőknek szoktál adni jutalomként.

     — Fogd fel úgy, hogy a remek munkádért cserébe kapod ezt a jutalmat.

     — Épp ott nyaral a leendő volt feleségem, de ezt te is tudod.

     — Talán jól sül el, ha abban az idilli környezetben találkoztok. Hátha sikerül kibékülnötök.

     — Nem az exem miatt nem megyek, de az exem miatt nem megyek.

     — Mi van?

     — Nem azért nem vállalom el a megbízást, mert ott van a feleségem, de azért, mert éppen ott van, még nem vállalom el. Kihívást akarok, ami elterelheti a figyelmem. Köztünk teljes a béke, csak nem akarunk együtt élni.

    Értékeltem a főnököm gyenge próbálkozását, amellyel a menthetetlen házasságomat szerette volna megmenteni, de sokkal jobban örültem a kihívásnak, amellyel végül megbízott. Kellően izgalmasnak, veszélyesnek hangzott. Talán haza sem jutok, akkor pedig a feleségemnek megspórolok némi ügyvédi díjat.

      Olyan országba indultam, amelynek két uralkodója volt. Az egyik királynak, a másik császárnak hívatta magát. Mind a ketten komoly fegyveres erőkkel vették körül magukat és mindennaposak voltak az összecsapások. Az ország polgárait nem különösebben érdekelte, hogy éppen kinek a fennhatósága alá tartoznak, amikor nem az ő földjükön folytak a harcok, vagy nem ráncigálták el őket katonának. Nem békítési célokkal kellett odautaznom, hanem a királlyal akart megállapodni egy nemzetközi cég, hogy hadd telepítsenek oda egy antennát, gyárat vagy központot gyerekeknek, akik nem tudnak olvasni jól. Erről nem írhatok részletesebben.

       A szomszédos ország repterére érkeztem, ahonnan csónakkal vittek tovább egy keskeny folyón. A hajóval megérkeztünk valahová. Tényleg nem tudtam, hol lehetünk, mert egy csodálatosan sűrű, szinte átláthatatlan erdő közepén megbúvó romantikus tisztáson találtam magam, ahol nem volt semmiféle felirat vagy jelzés. Már várt rám egy páncélozott terepjáró. Túlzás lenne modern katonai járműnek nevezni, a világ fejlettebb országaiban hatvan éve használtak hasonlókat, ettől függetlenül értékeltem, hogy vigyázni szeretnének a testi épségemre, és kicsit meg is könnyebbültem, amiért ilyen ósdi eszközökkel folyik a harc. Viszont egyik örömöm sem tartott sokáig. Hamar kiderült, hogy a háború a legmodernebb eszközökkel folyik, így a horpadt, golyó lyuggatta veterán jármű nem jelent számomra számottevő védelmet. Mindezek ellenére egyben megérkeztem a király rezidenciájára. A páncélozott öreg tragacs egy betonbunker előtt robbant le. Pechemre szerencsénk volt, mivel éppen oda igyekeztünk. Az építmény egy ronda, kizárólag vasbeton panelházakból álló városka közepén terült el. A környező kockaházakban látszólag nyugodtan folyt az élet. Emberek teregettek a félig lerobbantott teraszokon, gyerekek csöndesen biciklizgettek a szinte üres parkolókban a repülőkről ledobott, fel nem robbant bombákat kerülgetve. Szinte idilli városi hangulat hatotta át a környéket.

       A páncélozott autóból bevezettek a bunkernek egy eldugott szobájába. Vastag acél ajtón keresztül lehetett belépni az én újdonsült szállásomra. Eleinte örültem az erős ajtónak. Gondoltam, teljes biztonságban érezhetem magam akkor is, ha bejut az ellenség a király palotájába. Az örömöm viszont ismét rövid életű volt, mivel az ajtót kívülről lehetett csak reteszelni. Az nem engem volt hivatott védeni, hanem a bunkert, ha az ellenség bejut a nagy ablakokkal, vékony falakkal rendelkező szobába, amely tulajdonképpen nem is volt a bunker része, csak hozzátoldották. Amint letettem a táskámat a szoba sarkában billegő ágyra, már csukódott az ajtó, kattant a retesz. A csalóka látszat ellenére nem voltam bezárva, mivel az öreg, félig elkorhadt fa ablakok nyithatóak voltak, azokon keresztül bármikor kimászhattam volna az utcára, rács sem volt. Nem tudtam, mihez kezdjek, nem kaptam semmiféle instrukciót. Éhes voltam. Szerencsére a szobában találtam egy óriási konzervet, abból ettem egy keveset, ki tudja mi vár rám a következő órákban, napokban. Amikor már nem voltam képes több falatot leerőltetni a felismerhetetlen trutymóból, amelyet a pléh edényben találtam, körbenéztem a szobában.

      Minden fal penészes volt, hámlott le a vakolat. A betonból kipárolgó nedvesség folyamatosan hűtötte a helyiséget, így a kinti kánikula ellenére is fáztam. Kinyitottam az ablakot, de az sem segített. A szemétdombra nyíló ablakon keresztül hamar friss rohadás szaga és bogarak hada töltötte meg a szobámat. Mielőtt beugrott volna egy háromlábú nyáladzó macska, visszazártam az ablakot. Fűtés nem volt, de legalább egy ezeréves, minimum tíz colos, képcsöves TV díszelgett magasan, falra szerelve távirányító nélkül. A keskeny ágyon foltos paplan hívogatott csábítóan. Amikor ráültem – a kinyúlt rugóknak és kifeküdt matracnak hála – földig süllyedt a fenekem. A TV alatt alacsony, korhadt ajtóra lettem figyelmes. Félve nyitottam ki. WC volt. Pontosabban fürdő. Egy majdnem háromnegyed négyzetméteres helyiségbe sikerült betenniük a WC-t és szemben a falra egy zuhanyfejet. Szegényes a szókincsem, így a bent uralkodó szagokat meg sem próbálom körülírni.

       Leültem az ágy szélére, és próbáltam nem a nejemre gondolni, amikor nyílt az ajtó. Nem kopogtak, nem kérdezték, hogy bejöhetnek-e, egyszerűen bejöttek. Szó nélkül jelezték az ujjukkal, hogy menjek. Mentem. Sötét, alig megvilágított szürke folyosón vezettek, amelyről sorra vasajtók nyíltak. Néhány helyiségbe beláttam. Ezeknek egy részében katonák pihentek, néhányban mintha foglyok feküdtek volna, de lehet, azok is katonák voltak. Elképesztett a bunker puritánsága. Még az én szobám és ágyam tűnt a legkényelmesebbnek. Nagyon kíváncsi voltam a király lakhelyére. Tudni akartam, ő vajon luxusban él-e, vagy hasonlóan, mint az alattvalói. Erre azonban nem kaptam választ. Betereltek egy kihallgató helyiségbe, és az acél székre böktek, amelynek az ülőrészének a közepén jókora lyuk tátongott. Nem éreztem magam fogolynak, de a hely mégis fenyegetőnek tűnt. Egy ócska neon lámpa villódzott éppen a szék fölött, miközben a szoba többi része teljes sötétségbe burkolózott. Alattam lefolyót véstek a vasbetonba, amely irányába különféle árnyalatú, megszáradt foltok indultak. Reméltem, hogy rozsdás víz és nem vér. Nem kérdeztem rá. Néhány perc várakozás után megjelent egy nagydarab, szigorú férfi. Rövidre nyírták a haját, mint addig szinte mindenkinek, akivel a bunkerben találkoztam. Öreg katonai ruhát viselt rengeteg felvarróval. Nem tudtam, hogy azokat kitüntetésként kapta-e, vagy csak a lyukakat igyekszik elrejteni velük, mivel eléggé összevissza voltak elhelyezve. Erre sem kérdeztem rá. Ő volt az első, aki hozzám szólt. Kiderült, hogy ő a főparancsnok, a király majd reggel beszél velem, addig küldenek némi ételt a szobámba. Kértem, ha lehet, akkor ne olyan konzervet, amilyet a szekrényben találtam, mert annak pokoli íze van. Elkezdett hahotázni.

     — Szeretem a jó humort, utazó! Ebben a sivár bunkerben kevés ember tud megnevettetni. Még hogy a száraz fürdőgél nem finom – és nevetett tovább.

     — Fürdőgél? – kérdeztem gyanakodva.

     — Rá van írva. Itt gyakran hetekig nincs víz, olyankor azzal tisztálkodunk, hogy ne legyen elviselhetetlenül büdös. Még hogy azt valaki megeszi – és nevetett tovább.

       Kínomban én is nevettem kicsit. Ahogy visszaértem a mocskos szobámba, és bezáródott mögöttem az ajtó, eszembe jutott a forró tengerparti félsziget, ahova először küldtek volna. Kényelmes hotel, ahol a személyzet zavarbaejtő alázattal lesi minden kívánságomat, finom jeges italok és mennyei sültek, tengeri halak. Ettől megéheztem, és egyre türelmetlenebbül vártam a „pincért” a vacsorámmal. Nemsokára meg is érkezett. Nyílt a hatalmas ajtó, majd morcos fickó acél tálcát vágott le a fém asztalkára, és kiment. Beletelt két-három percbe, mire újra hallottam a hatalmas csattanás után, de addigra már nagy izgalommal nyitottam a műanyag edényt. Benne gyanús állagú trutyi fogadott. Sem szagra, sem állagra nem tudtam volna megkülönböztetni a fürdőgéltől. Félve belekanalaztam. Fogalmam sem volt, mi lehet az. A műanyag doboz alján találtam egy leírást, miszerint ez húsmentes, hús ízesítésű, vegán protein zselé, amit marhavérrel ízesítettek. Nem lettem okosabb, továbbra sem tudtam, hogy mit eszem. Éhes voltam, így lenyomtam az egészet. A végefelé minden falatot kétszer nyeltem le. Az állaga nem volt vészes, de az íze kicsit rosszabb volt, mint a fürdőgélnek. Néha abból is kanalaztam egyet, hogy a vacsora jobban csússzon.

       Miután jóllaktam, elkezdtem alváshoz készülődni. Még élénken élt bennem a fürdő szaga, így a tisztálkodást aznapra zárójelbe tettem. Átöltöztem, felvettem minden ruhámat, előkerestem a szekrényből egy mocskos pokrócot, azt is az ágyamra terítettem, majd lefeküdtem. Néhány perc remegés után jutott az eszembe, hogy a reptér óta elfelejtettem pisilni. A fürdőbe nem mertem benyitni, így megoldottam a mosdókagylóba.

       Nem sikerült elaludnom. Állandóan árnyakat láttam az ablakok körül. Nem tudtam, vajon a háromlábú macska ijesztget, vagy csupán rémeket látok, esetleg helyiek indultak éjszakai túrákra, esetleg a császár emberei készülnek támadásra a bunker ellen, amelynek talán az egyik legsebezhetőbb szobájában fekszem. Próbáltam elterelni a figyelmem. A volt feleségemmel közös évekre gondoltam, hogy inkább fájjon az emlék, de ne kelljen rettegve ott feküdnöm. Éppen a közös bicikliútra gondoltam, fejben a Menedzserúr szállásával hasonlítgattam össze az éppen aktuális szobámat, amikor betört az ablakom. Onnantól ködösek az emlékeim. Vagyis homályosak, mintha föntről láttam volna magam egy rossz minőségű kamerán át. Legalább hat harcos ugrott be az ablakon. Ezzel meg is telt a helyiség. A királynál látott katonákkal ellentétben komoly felszerelésük volt. Vastag ragasztószalaggal körbetekertek ágyastól, és kivittek. Nem szóltak hozzám, egy jóestétet sem kívántak, egyszerűen néhány másodperc alatt ágyastól kivittek a kint várakozó teherautóba. Behajítottak, rám zárták az ajtót, és nagy gázzal elindultak.

                      Hinsenkamp Adél rajza

       Nehéz lett volna megbecsülni, hogy mennyi ideig tartott az út, mert közben elaludtam. A hirtelen izgalom, a teherautó kellemes hullámzása és a szabadlevegő frissessége megtette a hatását.

      Hatalmas fékezésre ébredtem. Illetve arra, hogy a hirtelen lassítás hatására ágyastul nekivágódtam a teherautó falának. Elfelejtettek rögzíteni. Ezt talán ébresztőnek szánták, mert fél perccel később már ágyastul cipeltek egy hatalmas, a bunkernél sokkal szebb épületbe. Elég rendesen leragasztottak, így a csillagos égen kívül roppant kevés részletet tudtam megfigyelni a szabadban. Az épület viszont egészen impozáns volt. Legalábbis a plafon. Szép, modern lámpák ontották magukból a fényt. A plafon tiszta volt, úgy tűnt nemrégen festettek. A penészes beton áporodott szaga után élveztem az egzotikus füstölők illatát. Letettek egy hatalmas teremben. A katona, aki cipelt, jókora kést vett elő. Néhol vérfoltokat véltem felfedezni a pengén, de nem akartam ilyen apró részletekben elveszni, inkább élveztem a kellemes meleget, amely a házban fogadott. A katona egyetlen gyors mozdulattal kiszabadított az ágyam fogságából. Felültem, majd némi nehézségek árán kikászálódtam a süppedős matracból. Nem tudtam, hogy mi lenne a protokoll, nem gyakran raboltak el. A filmekben látott csuklódörzsölést gyorsan megejtettem, nem érdekelt, hogy nem volt rajtam bilincs, ami megnyomta volna a csuklómat, már régen ki szerettem volna ezt  a mozdulatot próbálni. Nem éreztem magam fogságban, de szabadnak sem. Feltételeztem, épp a vendéglátóm legfőbb ellensége hozatott magához, aki elvben az ellenségem lenne, de mégis jobban kedveltem az első benyomások alapján, mint a dohos bunker nagy urát. Mire felálltam az elgémberedett lábaimat nyújtogatva, a katonák hátrébb léptek. Egy alacsony, mosolygós, húszas éveit taposó srác pedig megragadta a kezemet, és megrázta, miközben bemutatkozott szerényen.

     — A császár.

Én is bemutatkoztam, majd csöndben néztük egymást. Az apró, gombszerű szemei ijesztően áthatóan vizslattak, de álltam a tekintetét.

     — Talán üljünk le – javasolta, majd rámutatott egy párnázott fotelre – jól utazott? Remélem, nem volt nagyon kényelmetlen.

     — Ez a matrac kikészíti a hátamat, de legalább melegebb volt a teherautóban, mint a szobámban.

     — Nem élnek fényűző életet.

     — Nem.

     — Találkoztál a királlyal?

     — Nem.

     — Sejtettem, mert épp nálam nyaral. Amikor már nem bírja a bunker kényelmetlenségét, akkor kibérel tőlem egy lakosztályt, és élvezi a fényűzést.

     — És engem miért hozattál ide? Gondolom, nem a királlyal való megbeszélésemet akartad kényelmesebbé tenni.

     — Igazából nem volt komoly oka. Nem akarok külföldi cégekkel üzletelni. Az meg nem érdekel, hogy a király akar-e. Egyszerűen kell nekem, ami az övé. Ha eddig az ő vendége voltál, akkor elvettelek tőle, már az én vendégem vagy.

     — És akkor mi a következő lépés?

    — Nem tudom, eddig még nem loptam tőle vendéget, nincs erre kiforrott protokollom. Wellnesshez lenne kedved? Ügyesek a masszőrök, vannak vízicsúszdáink is.

     — Rendben, maradok.

       Reggelinél találkoztam a királlyal. Épp a császárral evett, aki odahívott az asztalukhoz, hogy csatlakozzam. Csatlakoztam. A király egy ötvenes, megfáradt ember volt, vészesen lefogyva. Nem úgy tűnt, mint aki bárkire nézve is veszélyt jelenthetne.

     — Ő a vendéged, de már az enyém – mondta enyhén hencegő stílusban a királynak, de az csak megrándította a vállát egy elgyötört nyögés közben – nem akarsz vele tárgyalni? – A király nem válaszolt, inkább szó nélkül otthagyta a társaságunkat.

       A telefonom és a számítógépem a bunkerben maradt, így nem tudtam beszélni a főnökömmel. Jobb híján kiélveztem a kényszer nyaralást, és igyekeztem nem gondolni a válásomra. Mielőtt a császár kivitetett a hajóhoz, amely elvitt a reptérre, még kilőtt pár rakétát a bunkerre, hogy lássam, ő komoly harcos, és igazi háború dúl az országban. Amikor kiértünk a reptérre, az egyik kísérőm szó nélkül kezembe nyomta a táskámat minden ruhámmal és cuccommal.

       Otthon nevetve fogadott a főnököm. Kiderült, hogy nem is létezik az a nemzetközi cég, amelynek a nevében tárgyalnom kellett. A diktátor rendelte meg a szolgáltatásunkat, mert régi vágya volt, hogy egyszer elrabolhassa a király vendégét. A főnököm jót nevetett azon, hogy elfelejtett utánanézni a cégnek, majd amikor látta a gyilkos tekintetemet, akkor kicsivel komolyabban megnyugtatott, hogy a császár nagyon sokat fizetett ezért a kis tréfáért, amelyből komoly jutalékot kapok. Nem voltam nevetős hangulatban, csak felmarkoltam a csekket, és szó nélkül kisétáltam tőle, bevágva magam mögött az ajtót.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza