Hinsenkamp Fülöp Novellái

               Bence életét végigkísérte ez a három szó: „Csak azért is!”. Eleinte korlátozta és majdnem tönkretette, később megerősítette és segítette. Amikor korlátozta és visszafogta, az természetes volt, magától jött. A személyiségének része volt a dac és a kudarctól való rettegés. Ahhoz, hogy ez ne lehúzza, hanem erőt meríthessen belőle, rengeteget kellett küzdenie. Önmagát és a saját félelmeit kellett legyőznie.

               Gyerekként többnyire saját utakon járt. Ha valami divatos volt az osztályban, vagy valamit sokan csináltak, azt csak azért is messziről elkerülte. Remek példa erre, hogy nem sportolt. Ez úgy kezdődött, hogy elsős korában szinte minden tornaórán fociztak, és ezt mindenki látványosan élvezte. Eleinte Bencének sem volt ellene kifogása, de amikor észrevette, hogy vannak, akik sokkal jobbak nála, már nem állt be játszani, ha tehette. Ha mégis kötelező volt, akkor végig a kapu közelében sétálgatott zsebre dugott kézzel, feltűnően unva az egészet.

               A szülei fontosnak tartották, hogy valamit mozogjon, viszont mivel a tornaórán nem volt hajlandó aktívan részt venni, beíratták iskola utáni edzésre. Bencének eleinte tetszett az ötlet, és elkezdett vízilabdázni. Egy kezdő csoportba került, és nagyon jól érezte magát. Már kiskorában megtanult úszni a Balatonban, így élvezte, hogy az edzők őt a jók között tartják számon. Azonban egy idő után ott is megjelentek olyanok, - akár azok közül is, akik korábban kőként süllyedtek a medence aljára, - akik gyorsabban és szebben úsztak, vagy pontosabban dobtak, mint ő. Ez elvette a kedvét. Onnantól szándékosan lassan és ügyetlenül úszott, amíg vissza nem tették egy kisebbeknek való csoportba. Akkor ott hagyta az egészet.

               Ez a kudarc végleg elvette a kedvét, többet nem volt hajlandó sportolni, sem az általános iskola, sem a gimnázium alatt. Hiába próbáltak ki több taktikát is a szülei, hogy ezt a dacot leküzdjék, semmi nem használt. Mivel nem mozgott, meghízott, és gyengébb is maradt az osztálytársai többségénél. Ezek végképp elvették a kedvét a sportolástól, akármennyire is vágyott már rá. Félt, hogy nagyon nagy hátrányból indulna, nem lenne elég ügyes, és kinevetnék. Talán még rémisztőbb volt számára az esély, hogy megint rájöhet arra, hogy valamiben nem igazán jó. Ugyanezen okból kifolyólag más különórákra sem járt, így sikerélménye és barátai sem voltak.

               Amikor elkezdte az egyetemet, rémülten olvasta a tájékoztatón, hogy két félév kötelező sport van, amelyet nem lehet olyan könnyen ellógni, vagy megúszni, mint a gimnáziumban. Kétségbeesetten próbálta felvenni a legkönnyebbnek gondolt tornaórákat, de minden hamar betelt, csak crossfit-re maradt pár szabad hely. Ez volt az, amit a leginkább el akart volna kerülni. Látott már videókat, képeket versenyekről, versenyzőkről, és tudta, hogy a súlyfeleslege miatt, és mivel évtizedek óta nem sportolt, hatalmas hátrányból indulna. Nem hitte, hogy végig tudná csinálni, de remélte, ha bejár és csöndben megbújik a sarokban, akkor is megkapja az aláírást.

               Az első órán szintfelmérővel kezdtek, ahol Bence mindenben utolsó lett. A feladatok többségét meg sem tudta csinálni. Látva a szenvedését, az edző és több csoporttársa is kinevette. Többen be is szólogattak neki, hogy nem odavaló. Óra után az edző, az összes ember előtt kijelentette, hogy meg fogja buktatni, mivel még egy húzódzkodásra sem képes, és kizárt, hogy a félév végére annyit fejlődjön, hogy akár csak egy kettest is kaphasson. Mindenki füle hallatára kimondta, kevés ehhez a sporthoz, menjen inkább kondizni, ott senkit nem érdekel, ha egy felülést sem bír megcsinálni.

               Bence sírással küszködve öltözött át, a megalázottság és a szégyen miatt. Azonnal hazament. Egész délután sértődötten szidta magában az edzőt, a csoporttársát, és mindenkit, aki valaha sportolt. Magyarázta magának, hogy ő értékesebb náluk, a sport egy öncélú ostobaság, egyébként is, ő ennél többre hivatott. Több napja is hasonlóan telt. Nem ment egyetemre, mert nem mert azoknak az embereknek a szemébe nézni, inkább otthon filmezett. Enyhén giccses, de a harmadik ilyen semmittevős napján a tévében egy dokumentumfilm ment egy emberről, akinek lefagyott az egyik lába a hegyekben, de nem adta föl. Inkább még keményebben harcolt, hogy újra járhasson és újra tudjon hegyet mászni, és sikerült neki.

               Bence ostobának tartotta a fickót, hogy majdnem meghalt, félig tönkretette a saját életét, és még csak nem is tanult belőle, hanem folytatta. Viszont pár nappal később még mindig többször eszébe jutott a történet és elgondolkozott. Annak a hegymászónak azt mondták, hogy többet nem fog tudni mankó nélkül járni, ennek ellenére küzdött, nyert és ezzel fityiszt mutatott az összes embernek, akik nem hittek benne. Ekkor határozta el, hogy csak azért is harcolni fog, és ha nem is abban a félévben, de abszolválni fogja az egyetemen a crossfit-et.

               Rengeteg munkájába került. Hetente hatszor ment személyi edzőhöz, figyelt az étkezésre, és elkezdett dolgozni, hogy mindezt fizethesse. De megérte, látványos volt a változás.

               Amikor újra felvette a crossfit-et az egyetemen, addigra másik edző volt, így nem tudta bebizonyítani annak a nagyképű seggfejnek, hogy tévedett. Ez eléggé bántotta, mert még mindig rendszeresen hallotta magában a gúnyos kacagást és a megalázó szavakat.

               Pár évvel később találkoztak egy versenyen. Ugyanabban a kategóriában indultak, egymás ellen. Az edző először nem ismerte meg, Bencének kellett odamennie és bemutatkoznia. A férfi meglepődött az átváltozásán, de továbbra is rettentő leereszkedően beszélt vele, érzékeltette, hogy nem tartja ellenfélnek. Azon a versenyen Bence emberfeletti erővel küzdött. Az összes korábbi csúcsát megdöntötte, nem érzett fáradtságot, gyengeséget, erején felül küzdött. Kizárt mindent, csak a volt tanárának a gúnyos nevetését hallotta magában. Nyert.