Hinsenkamp Fülöp Novellái

        Egy budai járda, gazos szélén, félig az oldalára dőlve pihent egy kiszáradt aprócska fenyőfa. Januárban és februárban, semmi meglepő nem lett volna a látványban, de májusban ez igazán szokatlan volt. A többség arra gondolhatott, hogy egy hosszabb utazás miatt a fa gazdája csak most tudta leszedni és kitenni a fát. A valóság viszont ennél sokkal drámaibb volt. Olyan aprócska volt a fa, hogy egyszerűen nem vették észre, hogy még mindig ott van a lakásban felöltöztetve, egyre kevesebb tűlevéllel, egyre kopárabban, egyre bánatosabban.

        Egy idős bácsi vette a fát decemberben, néhány nappal az ünnepek előtt. Évek óta a legkisebb fenyőt választotta ki, mivel szűkös kis lakásban élt, ami tele volt pakolva régi emlékekkel. Még ez az apró fa is mindig útban volt. Ráadásul cipekedni sem igen szeretett, épp elég volt neki ezt hazarángatnia a szomszédos parkolóból, ahol a megszokott árus, minden évben kipakolta portékáit.

        Az idős férfi, egy éve vesztette el a feleségét. Nem sokkal később a mosógépe is feladta a szolgálatot. Az utóbbit annyira nem bánta, mivel a felesége haláláig azt sem tudta, hogy mire használják azt a nagy fehér dobozt. Tulajdonképpen ez is volt az oka, hogy az is beadta a kulcsot. A lánya egyszer megmutatta, hogy miként működik, de az idős ember épp annyit jegyzett meg a bemutatóból, mint amikor az unokája próbálta megtanítani az email küldésre.

        Egy délutánon, amikor a gép még működött, már egy árva tiszta ruhája sem volt. Elhatározta, hogy kipróbálja azt az átkozott masinát. Arra emlékezett, hogy a lánya beledobott ruhákat, eltekergetett gombokat, öntött bele folyadékokat, és figyelmeztette, hogy időnként egy kis ecettel vízkőtleníteni is kell. Praktikus ember lévén, a kellemest a hasznossal összekötendő, beleöntött szinte minden tisztítószert, amit a fürdőben talált. Elforgatta a gombokat találomra, és megnyomta a nagy indító gombot.

        Pár órával később lejárt a mosás. Kíváncsian, már-már büszkén nyitotta ki a tetejét a gépnek, hogy hát mosni is megtanult. Az öröme nem tartott sokáig. Ahogy belepillantott, elbizonytalanodott, hogy valóban a saját lakásában van-e, mert a ruhák a gépben biztosan nem lehettek az övéi. A színük is más volt, mintha kisebbek is lettek volna, mindegyik gyűrött volt, ecet szagú és vizes. Biztosra vette, hogy elromlott a gépe. Ha a felesége mosott, utána a szekrényben mindig száraz, jóillatú ruhák voltak, egy árva gyűrődés nélkül. A bácsi nagyon megharagudott a gépre. Igazából nem is a gépre, hanem az életre, hogy elvette a szeretett feleségét, de ezt a gépen bosszulta meg. Addig ütögette és rángatta, amíg az többet nem indult el.

        Gondolkozott, hogy kell-e neki új mosógép. A felesége nélkül nem gondolta, hogy sok értelme lenne még az életének, már nem tervezett hosszútávon. Emlékezett, hogy az anyukája néha a patakban mosta a ruhákat, és bár ő emiatt nem tervezett a Dunához lebattyogni, biztos volt benne, hogy a kádban is megoldható a dolog. Onnantól kezdve minden vasárnap félig engedte a nagy fehér teknőt hideg vízzel, hisz annak idején a folyó sem lehetett meleg, majd egy kevéske mosószappannal átlötykölte kor koptatta ruháit. Idős kezével amennyire bírta kicsavarta a nedves ingeket nadrágokat, majd fellógatta a fregolira.

       A lányának nem merte bevallani, hogy elrontotta a mosógépet. Még arra is ügyelt, hogy a mosógép mellett, fölött, alatt mindig legyen mosószer, nehogy gyanakodjon. Egy idő után viszont a lánya egyre gyakrabban jegyezte meg, hogy büdösek a ruhái, és kérdezte, miért nem mossa azokat rendesen. Mondta az öreg, hogy mossa mossa, csak mégis ilyenek. Egyik nap a lány, aki már maga is asszony volt, átment, hogy segítsen, és újra megmutassa a fehér láda működését. Az idős ember minden erejével tiltakozott, de a lánya makacsabb volt nála, addig erősködött, hogy mindenképp megmutatja, ha kell le is írja, amíg a bácsi elmondta, hogy rossz a gép, de ezt a maradék kis időt kibírja már mosógép nélkül is.

        A lány erről hallani sem akart, és vett neki, november környékén egy új, egyszerű mosógépet. Gondosan, lépésről lépésre bemutatta, hogy hogyan lehet vele mosni. Mostak együtt néhány adagot, majd a teregetést is bemutatta. A vasalással nem akarta összezavarni. Megígérte, hogy azt megcsinálja majd ő. Az idős férfi látszólag megértette a magyarázatot. Azonban Karácsonykor érezte, hogy megint büdösek az apja ruhái, így rákérdezett, vajon ezt a szerkezetet is elrontotta-e. A bácsi mondta, hogy dehogy rontotta, azóta hozzá sem nyúlt. A lánya kicsit megharagudott, és magyarázta az apukájának, hogy nem hagyhatja el magát, ő szereti, szüksége van rá, és szedje össze magát, nem nehéz mosni, meg kell tanulnia.

        Indulás előtt, amíg az apja a konyhában volt, a lány gondolta, megvicceli az öreget, és eldugta a karácsonyfát a mosógépbe. Remélte, hogy ha már odamegy kivenni, akkor csak betesz helyette néhány piszkos ruhát. Legnagyobb meglepetésére, az apja soha nem kérdezte, hogy hol a fa. Remélte, hogy amikor ment mosni, megtalálta a gépben, csak nem találta viccesnek, ezért nem említette.

      Pár héttel később, amikor arra járt, belenézett a mosógépbe. Ott volt a fa. Nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Onnantól kezdve, ahányszor ment, ellenőrizte a gépet, vajon még ott van-e a kis fenyő. Mindig ott volt.

        Tavasszal, egy vásárlás során az idős férfi összefutott egy régi iskolatársával. Évek óta nem találkoztak, de emlékezett, hogy annak idején tetszett neki. Most is csinosnak találta. A hölgy is nemrégen özvegyült meg. Az öreg nagyon szégyellte, hogy milyen rendetlenül van felöltözve, már szinte látta maga körül a szagfelhőt. Megbeszélték, hogy tartani fogják a kapcsolatot.

        Ezek után, amikor a férfi hazament, azonnal ki akarta mosni az összes ruháját. Ahogy kinyitotta a fedelet, hangos nevetésben tört ki, amint meglátta a lánya tréfáját. Eszébe jutott, hogy cserébe ő is elrejti a lányánál a fát, de nem szeretett cipekedni, inkább csak kitette az utcára, egy ott parkoló szürke autó mellé.