Hinsenkamp Fülöp Novellái

        Fáradtan ültem az autóban, hosszú, sűrű napom volt. Lassan három hete indultam útnak, kezdtem kimerülni a sok költözés, repülés és pakolás miatt. Délután vettem át a kocsit, már akkor is sötétedett. Nagyon kellett figyelnem vezetés közben, hogy az út melyik oldalán haladok. Eleinte a körforgalmaknál voltam bizonytalan, illetve a balkezes váltást volt a legnehezebb megszoknom. Nehezített a helyzeten, hogy az autóban valamit eltoltak jobbra, valamit ugyanott hagytak, pár apróságot azonban tükröztek a balkormányoksokhoz képest, így az első napokban még rendszeresen ablakot töröltem indexelés helyett.

        Szóval álmosan, sötétben vezettem a következő szállásom felé egy erdei kis utacskán. A keréknyom, mert tulajdonképpen annyiból állt az út, erősen lejtett és kanyargott. A kis autót nem ilyen terepre találták ki. Képtelenség volt annyira lassan menni, hogy itt ott ne érjen le az alja vagy a lökhárító. Sydneyből indultam, majd közel két óra vezetés után értem el az erdőt. Onnan már csak pár percet kellett autóznom az ösvényen, mire megérkeztem a világ végére. Jó értelemben a világ végére. És kicsit talán rosszban is. Ahogy megérkeztem és lekapcsoltam a fényszórókat, teljes lett a sötétség. Csupán a milliónyi csillag fénye látszott, de azok vakítóan ragyogtak a teljesen tiszta égen. Időnként még felkiáltott egy-egy madár, de attól eltekintve semmi zaj nem hallatszott. Különösen nagy volt a kontraszt az előző estékhez képest, amikor még Melbourne kellős közepén laktam egy 33 emeletes házban, amelyet két oldalról, több szinten 35 sáv vett körbe.

        Ránéztem a telefonomra, nem volt térerő. Nem is hittem, hogy lesz. Rossz szolgáltatót választottam az utazásomhoz, nekik volt a leggyengébb lefedettségük Ausztráliában. Ez meglepett, otthon pont ők hangoztatták büszkén, hogy az ország 95%-ában elérhetőek. A házban volt wifi, így nem éreztem magamat egészen elvágva a világtól. A telefonom vakuját zseblámpának használva megkerestem az ajtót. Nem először jártam itt, de ismét rácsodálkoztam, hogy nyitva van a bejárat, pedig a tulajdonos három hete elutazott. Soha nem zárta a házat. Számomra ez hihetetlen volt. Én hiába laktam remek környéken, ha a közeli boltba ugrottam le, akkor is ráfordítottam a felső zárat is a lakásomra, pedig a házba sem volt könnyű bejutni.

        Ahogy felkapcsoltam a villanyt, és besétáltam a nappaliba, ott az erkélyajtó tárva nyitva fogadott. Körbe néztem, nem vittek el semmit. A hatalmas 4k-s tévé, és a majdnem ugyanakkora asztali MAC a helyükön voltak. Semmi nem hiányzott. Egyébként sem emiatt ijedtem meg, amikor a nyitott ajtót megláttam. Ott él a világ húsz legveszélyesebb kígyófajából tizennyolc. Nem mind a Blue Mountainsban, de ott is van elég. A tulajok is mesélték, hogy milyenekkel találkoztak az elmúlt húsz évben, bent a házban. Sebaj. Elhessegettem a kígyós gondolatokat.

        Lepakoltam a táskáimat az egyik hálóban. Hideg volt. Számítottam rá. Szerencsére egy aprócska, hajszárítószerű melegítőberendezés oda volt készítve, azt bekapcsoltam. Gyorsan melegítette a szobát, de még gyorsabban büdösítette be. A sok éves por és beleragadt bogár égett szaga volt az. Két perc után már nem éreztem. Főztem egy teát, majd azt szorongatva a kis szobában ismét elővettem a telefonomat, hogy megírjam a családomnak, illetve az otthon éppen vonathoz igyekvő barátnőmnek, hogy egyben megérkeztem. Nem tudtam csatlakozni a wifire. Tulajdonképpen csatlakozott, de a wifi mögött nem volt internet. Megnéztem a routert, becsületesen villogott rajta több led, csak a kis kukac maradt feketén. Kihúztam, visszadugtam. Újraindítottam. Ami volt rajta gomb, azt megnyomtam, de semmi. Gondoltam YouTube-on talán van megoldás. Talán volt, de internet nélkül nehéz. Faszom. Új ötlet villant be a fáradt, meglassult elmémbe. Felhívom a tulajt, hátha volt már ilyen. Nem hívom, mert ugyebár nincs térerőm, vezetékes meg nincs. Ismét faszom. Nem baj, majd reggel megnézem, vagy visszamegyek a faluba, ott még pislákolt a térerő, onnan írok a rokonoknak. Pár napot pedig kibírok internet nélkül. Talán jól is esik majd egy kis nyugalom, úgyis amiatt jöttem ki az erdőbe.

        Az ágyban feküdtem, de nem jött álom a szememre. Az ismeretlen ház zajait hallgattam. A kígyós történeteket elevenítettem fel a fejemben, és arra gondoltam, hogy egy elhagyatott házikóban vagyok, amit nem lehet bezárni, nincs térerő, sem internet. Így kezdődnek a horrorfilmek. Ezen kicsit elmosolyodtam. Nem láttam sok horrort, de amit mégis, az inkább vicc volt. Azért örültem, hogy nem egy szőke lány vagyok, hiszen mindig azok halnak meg először. Vártam a reggelt, hogy kicsit bejárhassam a környéket. A ház elmondhatatlanul gyönyörű helyen állt. Föntről látszott, hogy egy ujj alakú szikla peremére épült. Három oldalról függőleges sziklafal vette körbe. Nem közvetlenül, 10-50 méter fás terület még volt a ház és a szakadék között. Nagyjából száz méterrel lejjebb folyó kanyargott. Idilli volt. Vártam, hogy ezt a kilátást nézve, a kakaduk vad rikácsolására kávézhassak, majd sétálhassak egyet.

        Éjszaka ki kellett mennem WC-re. Előtte épp elszenderedtem. Az egész napos dehidratáltság után este hirtelen elfogyasztott fél liter tea eléggé feszített. Betámolyogtam félálomban a fürdőbe. Kis ablaktalan helyiség volt, hideg, mint az egész ház. Miután elvégeztem a dolgom, épp indultam volna ki a szobából, vissza az ágyam melegébe, amikor az ajtó kellős közepén megpillantottam egy kígyót. Első gondolatom természetesen az volt, hogy lefényképezem. A második, hogy nincs nálam a telefonom. A szokásos faszom némakiáltás után beugrott, hogy így segítséget sem tudok hívni. Majd halványan átsuhant az agyamon, térerő hiányában amúgy sem tudnék.

        Nem ismerem a kígyókat. Nem undorodom tőlük, de hát ha Ausztrália, akkor ugye minden állat meg akar ölni, kiváltképp a kígyók és a pókok. Meg a krokodilok. És egykét béka is. Azok legalább csak akkor, ha megeszed őket. Vagy megnyalod. De a kígyó az támad. Nem mind, de valamelyik igen. Ez nagyon figyelt. A feje magasra elemelve a földtől, legalább fél méter magasságban kinyújtva. Nem mozdultam. Még kellően messze, majdnem két méterre voltam tőle, így nagyon hirtelen támadástól nem kellett tartanom. Imádkoztam, hogy ne induljon el felém, mert a kis helyiségben nem tudtam volna merre kitérni előle. Gondoltam, hogy a kádba bemászom, de az sem nyújtott volna komoly védelmet, csak még inkább zsákutcába kerültem volna. Körbe néztem. Egy törölközőt ha rádobok, gondoltam, talán elmegy a másik irányba. Azonban eszembe jutott, nyitva a szobám ajtaja, és nem lenne jó az éjszakát egy házban, talán egy szobában egy kígyóval tölteni. Ezt eltettem B tervnek, agyaltam tovább.

        Kezdtem átfagyni, már remegtek kissé a kezeim. A kígyó nem mozdult, csak figyelt emelt fejjel. Hihetetlen mennyire izmosak ezek az állatok. Nem féltem, csak nem tudtam mit tehetnék. Pontosabban tudtam, hogy mit kellene tennem, mi az egyetlen racionális tett ebben az esetben, de ahhoz sem tudtam, hogy hogyan fogjak hozzá. Elkapni esélytelen volt, de agyoncsapni sem igazán tudtam mivel. Mindössze egy sámli volt ott, nagy, nehéz, fa. Jobb híján rádobtam. Megkönnyebbülten láttam, eltaláltam. Nem a fejét, de vér csordogált a testéből. Látszólag a csempe sem tört össze alatta. Amint nagyon óvatosan elindultam volna kifelé, megmozdult. Lassan, sérülten, dühösen indult el felém. Jobb híján egy törölközőt dobtam rá, majd átugrottam. Felkaptam a sámlit, és ismét rádobtam. Már legalább kijutottam a helyiségből. Egy darabig figyeltem, nem mozdult a törölköző, csak nőtt rajta a véres folt. Becsuktam az ajtót és visszamentem a szobámba. Ott az ajtó rését pár ruhával kitömtem, biztos ami biztos, és befeküdtem a meleg ágyamba.

        Nem tudtam elaludni. Zavart, hogy nem lehettem biztos a kígyó halálában. Ráadásul tudni szerettem volna, a fajtáját. Internet nem volt, de le akartam fotózni, hogy másnap megkérdezhessek valakit, hogy veszélyes-e. Nagy levegőt vettem hát és visszaindultam a fürdőbe. Épp csak megközelítettem az ajaját, amikor már láttam az ajtóréstől kezdve egy véres csíkot kacskaringózni a nappali irányába a padlószőnyegen. Akkor már nem lett volna elég a faszom mordulás. Belegondoltam milyen jó lesz reggel takarítani a vért a szőnyegből és megkeresni a sebesült állatot a lakásban, majd visszamentem a szobámba, az ajtórést még jobban kitömtem ruhákkal, és befeküdtem az ágyba. Éppen csak bevillant a gondolat, hogy holnapra a kígyónak hála megváltozott a program, aztán mély álomba merültem.