Nagyon fájt. A szokásos módon, a tarkóm közelében. Minden mozdulatomra belenyilallt, mintha milliónyi tűt szúrnának az agyamba. Mint ilyenkor mindig, be is volt állva a nyakam. Megszokott, ismerős mozdulattal nyúltam a fájdalomcsillapítóért, amelyet előző este előrelátóan bekészítettem az éjjeliszekrényem fiókjába, a gumik mellé. Sejtettem, hogy az utóbbiakra nem lesz szükségem, de nem akartam, hogy ezen múljon.
Ittunk. Barátokkal, mint minden nap, közel egész éjszaka. A fejfájást nem az alkohol mennyisége, inkább a minősége okozta. A legolcsóbb kerítésszaggatókat ittuk, mivel nem volt pénzünk. Amit mégis megkerestünk alkalmi munkákkal, azt szinte teljes egészében italra költöttük. Ételre csak egy keveset, az kevésbé volt fontos. Néhány kifli, egy-egy szelet öregecske párizsival elég volt egy teljes napra. Ha épp fizikai munkát végeztünk, akkor egy fél kenyeret és egy darab szalonnát vettünk, abban mégis több volt az energia. Soványan és többnyire piszkosan éltük az életünket. Változott, hogy hol alhattunk. Amikor valamelyikünk rokonai, barátai, ismerősei elutaztak, akkor oda bekéredzkedtünk. Vigyáztunk a házra.
Nem balhéztunk. A kölcsön lakásokat és házakat mindig rendben tartottuk, kisebb javításokat is elvégeztünk. Megbecsültük más tulajdonát, és soha senki bizalmával nem éltünk vissza. Ezt már mindenki tudta rólunk, aki megismert. Elsőre többen ijesztőnek és félelmetesnek találtak, de aki szóba állt velünk, az rájött, hogy ártalmatlanok vagyunk.
Soha nem kéregettünk. Ha valakivel beszédbe elegyedtünk, azt nem azért tettük, hogy adjon valamit. Érdekes volt látni az embereket, hogy hogyan viselkednek velünk szemben. Ha valakit megszólítottam egy parkban, mert leült a szomszéd padra, láttam a szemében a félelmet. „Vajon mit akarhat ez a szerencsétlen, lecsúszott alak?”. „Pénzt akar majd? Jön a szokásos, piára gyűjtök, erőltetetten jófejkedős duma?” – nem jött soha. Mert engem csak az emberek története érdekelt. Vajon mi van az arcuk, a ruhájuk mögött. Mennyire egyezik az amit mutatnak azzal, ami bennük van.
Amikor kezdték megérteni, hogy nem pénzt akarok, kezdtek ellazulni. Volt aki megmondta, hogy nem akar beszélgetni. Soha nem sértődtem meg. Azonban sokan válaszolgattak. Eleinte kicsit kelletlenül, távolságtartóan. Aztán ők is megnyíltak. Volt, aki kérdezett is. Néhányukkal szinte hetente találkoztunk. Néhányan azért jöttek vissza, hogy beszélgessünk, mert magányosak voltak. Alkalmanként hoztak nekem ruhákat, esetleg ételt. Aki pénzt akart adni, azt elutasítottam. Arra nem volt szükségem. Amennyi kellett italra, azt megkerestem. A pénzre másnak nagyobb szüksége volt, mindig mondtam, adják annak. A ruhákat sem halmoztam, két váltás elég volt. Télen három, mert akkor lassabban száradt a mosás.
Könyveknek örültem a legjobban. Szerettem olvasni. Ha egyet befejeztem, azt tovább ajándékoztam. Mindig másnak. Annak, akinek tudtam, hogy tetszeni fog. Ha egy barátom jutott róla az eszembe, akkor annak. Ha egy parkos beszélgetőpartneremhez illett, akkor neki adtam. És ha valaki kapott egy könyvet tőlem, az mindig el is olvasta. Később pedig megköszönte mondván, erre volt szüksége. Vagy legalábbis, hogy ez igazán tetszett neki. Csak annyit kértem cserébe, ha elolvasták, akkor adják tovább. Ne tegyék fel a polcra a többi mellé porfogónak. A könyvnek az a hivatása, hogy szórakoztasson minél több embert. Időnként kértek újabb könyvet, vagy hogy ajánljak nekik valamit. De ez nem így működött. Minden könyvről valaki az eszembe jutott, és csak annak adtam oda. És csak azt. Hamar én lettem Könyves Kálvin az utcán. Nem Kálvinnak hívtak, és nem is a Kálvin környékén töltöttem a napjaimat. mindössze a kedvenc, foltos szakadtas pólómra volt felírva, hogy Calvin, onnan kaptam a nevemet.
Ahogy bevettem a fejfájáscsillapítót, még letettem a fejem. Évek óta éltem így, nomádként, ahogy magunkat hívtuk. A kezdetekben még hiányoztak a korábbi berögződések. A reggeli zuhany, amíg lefő a kávé, az esti TV nézés, de már rég nem volt benne a kezemben az ébredés utáni mobilért nyúlás mozdulata sem. Eleinte kegyetlen volt.
Mára nem volt munkám, költöznöm sem kellett. Felkaptam egy könyvet és belekezdtem, nem siettem sehova.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
