Hinsenkamp Fülöp Novellái

       Egy komor állami börtön szürke, vasbeton épületében a rabok már az éjszakai sötétnek számító félhomályban fekszenek keskeny priccsükön. A negyvenkettes cellában fémajtó mögött hét férfi fekszik, közülük öten mélyen alszanak az oxigénszegény állott levegőben. A másik kettő halkan suttogva beszélget, nehogy felébresszék a közelben hortyogó nagydarab, nem kimondottan békés természetű cellatársukat.

    –  Már csak egy hónap van neked, azt bírd ki – mondja a kissé túlsúlyos, mindig zsíroshajú férfi.

    –  De beleőrülök. Két éve itt rohadok, pedig semmit nem követtem el – suttogja szenvedő hangon a másik, egészen vékony, tüsihajú rab.

    –  Itt nem sokra mész az ártatlanságod hangoztatásával. Az itt lakók többsége nem tett semmi rosszat. Én sem. Viszont neked már csak egy hónap és mehetsz haza. Kirándulhatsz, eljárhatsz sörözni, beülhetsz moziba vagy színházba, ha ahhoz lesz kedved. Senki nem mondja majd meg, hogy mit csinálj, mikor aludj, mikor menj a csellengőbe. És ha tényleg olyan becsületes, igaz állampolgár vagy, amilyennek leírod magad, akkor soha többet nem kell egy ilyen szánalmas lyukban szenvedni a bezártságtól.

    –  Ne fájdítsd a szívem! Már az előbbieknek csak a gondolata kínoz. Egy hónap nagyon hosszú idő. Minél közelebb a vége, annál jobban szenvedek. Te hogy bírod ezt már három éve?

    –  Nekem van még két évem, nem gondolok a szabadságra, csak túlélem. Egyébként is kényelmesebb ez a ruha, mint az öltöny nyakkendő, amit eddig hordtam, és próbálom a lehető legjobban kihasználni az időmet. Amikor szabad voltam mindig rohantam, semmire nem volt időm. Itt tudok olvasni, edzeni, tervezgetni – mélázik a nagydarab zsíroshajú fegyenc.

    –  Igaz, te kultúr rab vagy. Talán ha néha megmosnád a hajad és nem bűzlenél, elhinném, hogy egykor bankban dolgoztál. Szar lehet a szép nagy ház és drága éttermek után itt sok prolival osztozni a cellán és enni ezt a moslékot.

    –  Miért téged nem vár egy szép lakás? Félretett pénz? Te is tanult embernek vallod magad.

    –  Mégsincs szinte semmim. A válást megszenvedtem, csupán egy aprócska szuterén vár rám, hasonlóan sivár, mint ez a cella. Még a szaga is hasonló, mindig nedvesek a falak. Lehet, hogy már be is omlott az egész. Nem számít. Elalszom bárhol, csak legyek szabad. A barátaimra, családomra vágyom. Látni akarom a gyerekeimet, kimenni a természetbe, biciklizni az erdőben. Még a buszozás is hiányzik, és a többi értelmetlen, mindennapos apróság, amelyet két hét után megunok és természetes része lesz az életemnek – a tüsihajú férfi ásít egyet.

    –  Elég. Hagyd már abba – kéri a bankárból lett rab. – Egy hónapja csak erről siránkozol. Tudom milyen nehéz ez, én is szenvedek, de próbálom kihasználni a bent töltött időt. Te csak itt sajnálod magad két éve. Egyszer nem edzettél, egyszer nem mentél be a könyvtárba olvasni vagy tanulni. Még csak terveket sem kovácsoltál a jövődről.

    –  Mit tanulhattam volna? Minek olvassak? Majd ha kimegyek kitalálom mit akarok. Kint már minden jó lesz. Ezt a pár évet elvették az életemből, el kell fogadnom.

    –  Ahogy érzed. Jóéjt – mondja lemondóan a zsíroshajú és befordul a fal felé aludni.

         A vékony férfi sokáig nem akar elaludni. Számolgatja, hogy harminc nap mennyire hosszú, még hány óra, hány perc. Kiszámolja, hogy az eddig leült időnek ez mekkora része. Visszaemlékszik gyermekkori nyaraira. Akkor egy hónap észrevétlenül elröppent, pedig mennyire várta mindig a szabadságot. Iskola közben szenvedett. Szeptember elsejétől számolta vissza a napokat a nyári szünetig. Később a szabadsággal tett így. Minden évben próbálta egyben kivenni a lehető legtöbb napot, hogy minél hosszabban élvezhesse a kikapcsolódást. Munka közben nem csinált mást, csak tervezgette, milyen jó lesz kirándulni és feltöltekezni. Hétvégente nem ment sehova, mivel két nap semmire sem elég. Olyankor otthon várta a gyűlölt hétfőt és folytatta a visszaszámlálást a szabadságáig.

         Eltelik az egy hónap és a vékony rab boldogan ébred. Elérkezett hát a szabadulás nagy napja. Milyen reménytelennek találta ezt még két hete. Vagy akár három napja is. Ki sem lépett a cellájából hetek óta, csak amikor muszáj volt, ott készült lelkiekben a teljes szabadságra. Kis alagsori lakásában van elrejtve némi pénze, abból tervez élni amíg el nem fogy. Utána majd keres munkát, de addig élvezi az életet.

         Megkapja a ruháit, személyes tárgyait és kinyitják neki a nagy kapukat. Kis séta után végre kint találja magát az utcán, végre szabadon. Egy barátja várja maszkban, kesztyűben egy ócska, rozsdás autó mellett. A frissen szabadult férfi odamegy megöleli, majd rámutat az autóra.

    –  Még mindig ezzel jársz? Azt hittem meggazdagodtál, amíg én bent rohadtam. Gondolom nem kezdtél semmit az életeddel.

    –  Én is örülök, hogy látlak. Lefogytál.

    –  Le hát. Szar bent a kaja, szóval vigyél el egy jó menüre. Mi ez a maszk? Lebetegedtél? Vagy csak te is olyan tisztaságmániás puhány lettél?

    –  Kötelező. Nesze, neked is hoztam – mondja a barát és átnyújt egyet a frissen szabadult embernek, aki vonakodva el is veszi, majd zsebrevágja.

    –  Te nem olvastál bent híreket?

    –  Nem.

    –  Nem tudsz semmit a kinti világról?

    –  Nem akartam fájdítani a szívem. Miért?

    –  Járvány van. Rengeteg korlátozás és biztonsági intézkedés. Kötelező a maszk, az üzletek korlátozottan vannak nyitva, alig van bennük áru, éttermek, kocsmák zárva.

    –  Ne szívass. Akkor hol fogunk ünnepelni?

    –  Nem fogunk. Nem gyülekezhetnek az emberek. Ezzel is megszegem a szabályokat, hogy érted jöttem.

    –  Akkor kivel fogok kirándulni és biciklizni?

    –  Holnaptól kijárási tilalom lesz, naponta maximum egy órára mehetsz el otthonról nyomós indokkal. Mondjuk vásárolni.

    –  Akkor lényegében mehetek vissza a börtönbe.

    –  Kihasználhatod hasznosan is az idődet. Én például elkezdtem egy netes képzést. Nemsokára megtanulok filmet vágni, és akkor kereshetek normális munkát.

    –  Olyan vagy, mint a cellatársam. Ő is ott a bezártságban kezdett el tanulni. Ott jött rá, hogy változtatni és fejlődni akar. Mi a fene bajotok van?

         Erre nem tud mit mondani a barát, így csöndben beül az autójába. A frissen szabadult férfi követi a példáját és csöndben utaznak.

         Otthon körbenéz a vékony, már szabad ember. Alig nagyobb a lakása, mint amekkora cellában raboskodott az elmúlt években. Penészfoltok díszítik az egyébként teljesen kopár falakat. Egy kinyitható kanapén és egy felázott konyhaszekrényen kívül nincs más bútor a szobában. Legalább nincs lakótársa, csak az övé a wc. Bekapcsolja az üres hűtőt. Délután elmegy vásárolni, azt legalább szabad. Kivesz egy cimkétlen házipálinkát a szekrényből és meghúzza. Pont olyan rossz, mint amilyenre emlékszik. Így telnek a következő hónapjai. Iszik, néha vásárol és sajnálja magát. Számolja a napokat, de nem tudja meddig. Iszik, pedig nem ízlik neki, de úgy kevésbé fáj a bezártsága. Néha telefonál a barátjának, de az egyre ritkábban ér rá, mert talált valami szar munkát egy kis filmes cégnél. Fogy a pénze, fogy az alkohol, telik az idő, várja a szabadságot, de most még rosszabb, mint a börtönben, mert azt sem tudja, mit vár.

         Egy nap már nem bírja tovább. Felveszi a már agyonhordott maszkot, amelyet még a barátjától kapott és kirabol egy boltot. Azonnal elfogják a rendőrök, és a járványra való tekintettel gyorsított eljárásban egy rövid karantén után visszakerül a negyvenkettes cellába, ugyanarra az ágyra.