Hinsenkamp Fülöp Novellái

 (A következő linken meghallgatható: Youtube link)

     Kevéssel az esküvőm után volt szerencsém egy nem kimondottan pihentető nyaraláshoz. Nem a feleségemmel mentem, hanem gyermekkori barátommal, aki épp borzasztó szakítását szerette volna aktív nyaralással kipihenni. Mivel korábban nem utazott – még a szülővárosát sem hagyta el soha –, a segítségemet kérte. Egyébként nem túloztam, tényleg nem lépte át a szülővárosa végét jelző táblát. Azonban szakítás után rájött, muszáj változtatnia. Gyanította, hogy százhúsz kilósan, a számítógépe mögé bepókhálósodva nem lesz képes összejönni senkivel. Az első lépése az új élet felé vezető hosszadalmasnak és nehéznek ígérkező úton egy egész éves kondibérlet megvásárlása volt. Az viszont számára sem volt kérdés, hogy egyetlen alkalommal sem fog elmenni edzeni, így egyből rátért a második lépésre, a komfortzónája bővítésére. Úgy gondolta, egyébként meglepően helyesen, hogy az utazás tökéletes kezdés lesz.

       Ehhez kellettem én. Mivel korábban soha nem utazott, így nem tudta miként kell elkezdeni szervezni. Még arról sem volt fogalma, hogy repülőjegyet hogyan lehet venni. Az online bankkártyás fizetésről már hallott, de még nem találkozott vele. Egy ponton az is kiderült, hogy ez a kedves régi barátom nem tud vezetni. Illetve elméletben tud, mivel rengeteget játszott autós játékokkal, de a valóságban nem biztos, hogy jó pont, ha lazán arrébb tolod azt, aki útban van. Ráadásul azt sem tudta, hogy a különböző országokban más-más valutát használnak. Ezt én sem akartam elhinni, de nem viccelt. Ő csupán a számítógépes játékokban létező világokat ismerte, a miénket nem. Tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekelte. Ha a filmben látott valamit, egy pillanatig sem gondolkozott annak az igazságtartalmán. Minden filmet szeretett, és nem tett különbséget valóság és fikció között. Amint kiderült számomra, hogy mennyire életképtelen és tájékozatlan ez az ember, eldöntöttem, vele megyek. Egyrészt elsőre kellemesen szórakoztatónak tűnt az út egy olyan felnőttel, aki a macskánál egzotikusabb állatokra gyermekként csodálkozik rá, másrészt biztos voltam benne, ha egyedül engedném útnak, akkor soha nem jutna haza. Valószínűleg már a reptér felé vezető úton örökre elveszne.

        Próbáltam kitalálni, vajon melyik ország tetszene neki elsőre. Ehhez nem ártott tudnom, hogy milyen programokkal feszegetné szívesen a saját határait, miket szeretne majd csinálni. Amikor rákérdeztem, akkor kaptam egy roppant kimerítő listát, amelyben felsorolt minden olyan tevékenységet, amiről valaha hallott. Ezekből egyet sem próbált még, de vagy számítógépes játékból vagy filmből már ismerte. A felsorolás szinte megállíthatatlanul zubogott rám. Autózzunk városokban, autóversenyezzünk, menjünk el paintballozni, lőjünk célba, másszunk hegyet, ejtőernyőzzünk, menjünk tengerpartra, tevegeljünk a sivatagban, autózzunk a fjordok mellett, síeljünk egy gleccseren, szörföljünk, helikopterezzünk... Ezen a ponton, amikor a gyors felsorolás közepette levegőt vett, sikerült leállítanom. Felhívtam a figyelmét arra a nem elhanyagolható tényre, miszerint még soha nem állt sílécen, nem ejtőernyőzött, nem mászott hegyet, illetve tulajdonképpen még soha semmit nem csinált, így először a könnyebb tételeket ajánlanám megvalósítani a bakancslistájáról. Miután megértette, hogy a sziklamászás, az autóverseny, a mélytengeri búvárkodás nem annyira olcsó és egyszerű a valóságban, mint ahogyan ő számítógépen megtapasztalta, már könnyebben tudtunk egyezkedni. Hosszas tanakodás után, egy Közel-Keleti ország mellett döntöttünk, amelyben állnak felhőkarcolók, található sivatag, van tengerpartja, lehet gokartozni és paintballozni ismeretlenekkel is. Ráadásul még egy síparadicsomot is építettek a fővárosukba, a világ legnagyobb plázájának egyik sarkába. Természetesen egy kisebb vagyonért lehetett ott két órán át lesiklani. Feltételeztem, hogy ez őt nem fogja zavarni, hiszen évtizedek óta nem költött semmire – csak számítógépes játékra és ahhoz szükséges eszközökre –, így tudott félre tenni.

       Foglaltam szállást, autót, repülőjegyet, kinéztem a lehetséges programokat, és azokból együtt összeraktunk egy közel reális útitervet. Ő hetekig készülődött. Keresett fürdőgatyát, mert előtte még soha nem volt rá szüksége. Nézett videókat az országról, elkezdett síelős játékokkal játszani, utánanézett a gokart pályának, egy autóversenyzős játékban felépítette ugyanazt az útvonalat, és hetekig gyakorolt rajta, hogy majd élőben is jó legyen. Gondosan utánajárt az ott használható gokartok minden paraméterének és lehetséges hibájának. Kiderítette, hogy ki építette a legmagasabb felhőkarcolót, amelyre felterveztünk menni. Elolvasott róla minden cikket, hogy az építőknek volt-e bármilyen peres ügye, dőlt-e már le általuk felhúzott épület. Kikereste azt az időszakot, amikor nem repül a torony közelében egyetlen repülő sem, nehogy az egyik véletlen neki menjen. Én időnként jót mulattam a nejemmel együtt a barátom furcsaságain. Azonban az út közeledtével egyre többször rettegtem attól, vajon milyen lesz vele hosszabb ideig összezárva, és milyen kalamajkába keveredünk majd. Szinte biztos voltam benne, hogy legalább az egyikünket le fogják csukni. Ha őt, akkor azért, mert a kényszeressége vagy ostobasága miatt valakiben kárt tesz, esetleg nem helyénvalóan viselkedik. Az én letartóztatásom legvalószínűbb okának az ígérkezett, hogy megölöm az én drága barátomat, amikor már nem tudok rajta nevetni. Vagy legalábbis megpróbálom megölni.

        A feleségem volt olyan kedves, hogy kivitt minket a reptérre. A nagyjából fél órás út végére annyira ideges lett az én újdonsült útitársam miatt, hogy búcsúzásnál a kezembe nyomta a bontatlan doboz nyugtatóját, mondván erre nekem elég nagy szükségem lesz, vigyem magammal. Nem terveztem bevenni, de úgy alakult, hogy már az ötórás repülőút első órájában felbontottam, és megdézsmáltam a csomagot.

       Meggondolatlanul a barátom mellé foglaltam magamnak helyet a gépen. Még fizettem is azért, hogy egymás mellett utazhassunk. Akkor sajnos épp nem jutott eszembe a súlya. Bizony százhúsz kilósan az ember már átfolyik a karfa alatt és fölött, ezzel jelentősen csökkentve a mellette ülő rendelkezésére álló, egyébként is elég szűkös teret. Ennek én ittam meg a levét. Ezen nem segített az sem, hogy a másik oldalán ülő ember nem igazán értékelte a combjához és karjához préselődő puha, kissé nyirkos emberi párnát. Gondosan beszorított maga mellé a karfához egy keményborítós könyvet. Ennek hála, én még többet kaptam az útitársamból. Még szerencse, hogy én világ életemben vékony voltam, így a fennmaradó helyen is elfértem. Visszatekintve a kevesebb életteret arra a néhány órára még nem volt annyira fájdalmas elfogadni, de ahogy felszálltunk, ő elővett egy nagy doboz lángost. Jól megkente fokhagymás tejföllel, megszórta apróra vágott hagymával, és nagy sóhajokkal elkezdte magába gyűrni. Engem nem kínált meg, bár egyébként sem találtam különösebben gusztusosnak a puhává szikkadt, néhol komolyabban megégett tésztadarabokat, amelyekből ténylegesen csöpögött az olaj, amikor kicsit erősebben megnyomta őket. Az olajnak azon része, amely nem csurgott vissza a dobozba, az alkarján megindult lefelé a könyöke irányába, amit rendszeresen az én combomon nyugtatott. Ahogy nőni kezdett az olajfolt a kedvenc nadrágomon, fontolóra vettem a nyugtatókat, de sámsoni erővel visszafogtam magam. Inkább elindítottam valami zenét, és igyekeztem a másik irányból levegőt venni. Ez egy ideig működött, azonban ahogy végzett a közel két kiló lisztből készült lángos adagjával és a ki tudja hány fej fokhagymát tartalmazó tejföllel, elaludt. Hamar rádőlt a zsíros arca a vállamra. Párszor visszalöktem a fejét középre, de soha nem maradt ott, mindig hamar visszatért. Időnként azonban a másik szomszédjára huppant, akit már a háj átfolyással maga ellen fordított, majd a hagyma-fokhagyma párossal már konkrétan ellenségévé tett. Így, ahányszor a gyűlölt kobakot megkapta a vállára, azonnal nagy erővel és némi megelégedéssel, könyökkel taszította el magától. Megértettem, hogy miért élvezet számára ekkora lendületet beleadni a mozdulatba. Irigyeltem is, amiért levezetheti kissé a felgyülemlett feszültséget, de a lendületnek hála, a fej mindig visszatért az én vállamra. Felébreszteni nem lehetett. Egy lóadag altatót vett be az étkezése után. Azt sem tudtam, hogy képes lesz-e leszállni a gépről. Őszintén szólva kicsit reménykedtem benne, hogy nem, és hazaviszik.

      Egy ponton feladtam a küzdelmet. Hadd aludjon a vállamon. Amikor elkezdett horkolni, akkor észrevétlenül kicsit hasba vágtam. Ez nem használt, de nem is azért csináltam, egyszerűen jól esett. Amikor viszont megindult az olajos nyálfolyam, már nem bírtam tovább, és bevettem a nyugtatókat. Előtte soha nem éltem ilyenekkel, nem tudtam mire számítsak, de a hatása meglepett. Perceken belül ólomsúlyúnak éreztem a végtagjaimat, majd a szemhéjaim is hamar lecsukódtak. Váratlanul álmomban egy hájas alak jó alaposan belém vájta a könyökét, erre felébredtem. Kiderült, hogy nem egy hájas alak, hanem egy kedves légiutaskísérő keltegetett engem és a vállamon hortyogó, egyre kevésbé kedves barátomat. Amikor nagyjából ébren voltunk, akkor halkan odasúgta nekünk bizalmasan, hogy itt annyira nem tolerálják az egyneműek kapcsolatát, szerinte ne nagyon hívjuk fel magunkra a figyelmet. Én kedvesen megköszöntem a segítségét. Utastársamnak csak később esett le, hogy a hölgy minket hitt egy párnak. Végigmért, és kijelentette, ő nálam sokkal jobbat is találhatna, ha arról lenne szó. Aztán azon problémázott, hogy miért hittek minket melegnek, és én miért nem kértem ki magunknak. Szinte rám támadt, hogy miért vagyok ennyire flegma és önző, igazán eszembe juthatott volna, hogy ő nemrég vált szinglivé, és ismerkedni akar, ami sokkal nehezebb, ha melegnek hiszik. Ezek után miként szólítsa le ezt a lányt hazafelé. Megnyugtattam, hogy miután félálomban arcon böffentette szegényt a fokhagymás leheletével, szerintem kár ezen túráztatnia magát, a lánynak legfeljebb a rémálmaiban jelenik majd meg. Egyébként sem valószínű, hogy ő lesz a stewardess hazafelé is. Kicsit még morgolódott, de hamar elfelejtette az egészet.

       A reptéren rengeteget kellett várakozni a feladott táskákra. Az először érkező harminc-negyven poggyász mind sérülten, átázva jelent meg. A tulajdonosaik kiabáltak, veszekedtek mindenkivel, majd elvezették őket, és egy rettentően hosszú sorhoz irányították szegényeket. Szerencsére nekünk nem kellett beállnunk, mi mindent egyben kézhez kaptunk. A reptér előtt éppen volt egy taxis, aki ráért. Előre megegyeztünk vele az árban a hotelig, már tudtam, abban a térségben lehet és kell is alkudni. Lehetőleg előre. Jól is tettem, mert akik előttünk szálltak ki a hotelnél egy autóból, azok háromszor annyit fizettek ugyanazért az útért, mint mi. A taxis még akart némi extra borravalót, mondván ezt a pénzt mind a főnöke kapja, neki nem marad semmi. Én fapofával elmagyaráztam neki, hogy akkor ez a tanulópénz, legközelebb úgy szabja meg az árát, hogy ő is jól járjon, majd rákacsintottam. Kezdtem feloldódni, és próbáltam elhitetni magammal, hogy a barátomnak nagyon sok az újdonság, biztos ezért is ilyen nehezen kezelhető, majd megszokja az új helyzetet, és minden rendben lesz.

         A hotel impozáns lobbijában senki nem várakozott a recepciónál. Ahogy odaálltam, és bemondtam a foglalási nevet, a hölgy bocsánat kérően nézett rám, és tájékoztatott, hogy túlfoglalás történt. A kifizetett kétágyas szobát nem kaphatjuk meg, de természetesen ugyanezért az árért hat szinttel feljebb egy lakosztályt adnak külön hálókkal. Utastársam nem tudta, mit beszélünk, mivel nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, de látszólag nem is nagyon foglalkoztatta. Inkább a halakat bosszantotta a hatalmas akváriumban. Nem is árultam el neki a szerencsés szobacserét, csak felvezettem a drága lakosztályba, és vártam a reakciót. Elámult. Otthon egy aprócska pincelakásban lakott, mert nem akart semmi fölöslegesre költeni, így eleinte nem is jutott szóhoz. Még csak filmekben látott bidét, a márványkádról el sem akarta hinni, hogy az ugyanarra van, mint az a vízköves vályú, amiben ő otthon mossa a gombás lábát. Amikor elárultam neki, hogy ennek a szobának a kulcskártyájával már a wellness részleget is korlátlanul használhatjuk, elpityeredett. Utána megkérdezte, hogy mi az a wellness. Őt már azzal megríkattam, hogy valami ingyen van. Megmutattam neki a medencéket, szaunákat, masszázs szobákat, a medencék melletti bárokat. Végig könnyezett, és azt kérdezgette, hogy biztos ingyen van? Nem fizettetik ki? Eskü ingyen van? Szívatom? Ez egy prank? Mondtam, hogy menjünk vissza a szobába, pakoljunk ki, és találjuk ki, hogy mit csinálunk délután, este pedig lejövünk. Nem értette. Mi a bánatért akarok kimenni, amikor itt van ez a csoda hely. Könyörgött, hogy menjünk inkább le a jakuzziba, a szaunába, mondta mindet fonetikusan, ahogy leolvasta a prospektusról. Megegyeztünk, hogy oké, menjünk, ő akart idejönni, közben pedig kitaláljuk a programot.

        Kivette a táskájából a fürdőgatyáját. Még rajta volt a címke. Kicsit kicsinek tűnt, így rákérdeztem, hogy jó lesz-e rá? Felpróbálta? Mondta, hogy nem. Mint kiderült, út előtt végül nem kellett vennie, mert megtalálta azt, amit még egyetem alatt vett magának, amikor egyszer szóba került, hogy elmegy üdülni az anyukájával. Azonban ő inkább nem ment, így a szekrényben maradt a nadrág. A következő percekre nem akarok visszaemlékezni, mert vizuális típus vagyok, és azt a borzalmat nem szeretném ismét átélni, így a lehető legrövidebben írom le. A drága barátom minden diszkréció nélkül letolta a nadrágját, majd a szakadt, gyanúsan foltos alsóját is, és leült úgy, csupasz alsótájékkal a közös kanapénkra. Próbáltam nem odanézni, de nem tudtam levenni a szemem az elképesztően szőrös testről. Szerencsére a lényeget kitakarta a bunda, de így is a hányinger kerülgetett. Ott helyben, szép lassan leszedte a miniatűr fürdőgatyáról a címkét, és felhúzta. Szerencsére annak a gumija már teljesen megszűnt létezni az elmúlt, szekrényben töltött évtized alatt, így felment a hatalmas hasára, és combjára. Annyira felhúzta magán, hogy a fenekén úgy állt a fecske, mint egy tanga, a golyói meg a már gumitlan gatyából előugrottak, és vígan jojóztak a szoba csendjében. Ezt ő nem vette észre. Én kicsit féltem, hogy emiatt, illetve úgy amblokk a kinézete miatt kidobnak minket a hotelből, de látni akartam a többi ember reakcióját. Köntös nélkül átsétált a hotelon. Én pár lépés távolságból, látszólag idegenként követtem, és jól szórakoztam a szembejövő emberek arcán. Volt, aki konkrétan nekisétált egy oszlopnak. Egy elegáns, pingvinnek öltözött pincér nyakon öntött egy gazdag vendéget levessel, akit szerencséjére szintén megbabonázott a kedves barátom viselete, így nem vette észre, amint a rémült alkalmazott csöndben leszedegeti a répadarabokat a drága ing gallérjáról.

        Az uszodában lazán kihagyta a belépő zuhanyt és lábmosást. Ennek köszönhetően, amikor belelépett az első medencébe, a lábáról lemosódó zokniszöszök átszínezték a medencét. Ez őt egy pillanatig sem zavarta. Gyorsan belehuppant a medencébe, és az addig ki tudja hol rejtegetett dörzsi szivaccsal elkezdte magát megtisztítani. Még egy, a szobából lehozott szappan is előkerült. Ott helyben elintézte a teljes fürdését. Mire végzett, a víz felszínén egy szolid, szőrös zsírréteg úszott. Én addig egy szaunában ücsörögtem, ahonnan végignézhettem a váratlan, ámde izgalmas műveletsort. Vicces apróság, a további ott tartózkodásunk alatt nem lehetett használni azt a medencét már. Ki volt írva, hogy a víztisztítója eldugult. Utolsó napunk során kezdték megjavítani, amihez ki kellett bontani a medence műmárvány oldalát is.

Hinsenkamp Adél rajza

      Azonban ne szaladjunk ennyire előre. Mire végzett a tisztálkodási rituáléjával, beült mellém a szaunába. Szerencsére egyedül voltam ott, így nem szakadt le a pofám, amikor az ujjaival a teljes testét beborító sötét szőrt kifésülte, a kezében maradt gombolyagot pedig minden zavar nélkül lehelyezte maga mellé a padra. Olyan volt a kedves kis kupac, mint egy ázott macska, aki lepihent. Néhány visszafogott öklendezés után, hogy eltereljem a figyelmem, rákérdeztem a másnapi programra.

— Mit csinálnál holnap? Itt van a közelben a plázás sípálya. Nem olcsó, de szívesen segítek kicsit gyakorolni a lesiklást, az unokatesómat is én tanítottam meg. Vagy kimehetünk tevegelni a sivatagba, de ezt meg kell kérdezni a recepción, lehet előre kell foglalni időpontot. Esetleg itt a strand nem olyan messze, ott lehet a tengerben is fürdeni, akár még a jetskit is kipróbálhatjuk… Még folytattam volna, amikor a szavamba vágott.

— Ide nem jöhetünk vissza? Ez ingyen van. És ennél izgalmasabb helyen még nem voltam. Minden napra van egy medence.

     Épp kinéztem, és láttam, amint több vendég undorodva hív személyzetet a szőrös vízhez. A takarító személyzet csóválta a fejét, majd körbekerítette a medencét, a kordonra pedig kiírta, hogy le van zárva. Elmosolyodtam magamban, hogy ha így folytatja, akkor tényleg kell minden napra egy medence.

      Én azelőtt jártam már abban és hasonló országokban, így a tevegelés egyáltalán nem érdekelt, sem a sivatagban a dűnéken való terepjárózás. Síelni jártam telente valódi hegyekre hatalmas pályákra, ahol egy hétig síelhettem annyiért, amennyiért a plázában egy napot tudtam volna. Igazság szerint én csak a barátom miatt választottam azt az országot. Számomra nem sok újdonságot vagy érdekességet rejtett. Azonban, mint kiderült, a barátomat pedig nem érdekelték az érdekességek. Neki már az újdonág volt, hogy egy hotelben alhat, szaunázhat, és tíz különféle medencében áztathatja magáról a szőrszálakat. A masszázst is nagyon élvezte. Szegény masszőröket nem irigyeltem. Olyan lehetett nekik, mint vedlési időszakban vizes kézzel simogatni egy hosszú szőrű kutyát.

         Nem hagytuk el a hotelt. Pontosabban én néha igen, mivel nem bírtam egy helyben maradni, főleg nem azzal az emberrel. Talán érzéketlennek hangozhat, amiket írok róla, de egy pont után muszáj volt poénra venni szegényt, hogy ne fojtsam bele a szőrös medencébe. Én néha kisétáltam a tengerpartra, vagy elautókáztam valamelyik közeli bazársorhoz. Az egyik bódéban vettem egy szép sálat a feleségemnek. Soha nem szerettem alkudozni, de abban a kultúrában ugyebár muszáj volt. Eredetileg nem is terveztem venni semmit, mert tudom, akármennyit alkudok, úgyis csúnyán átvernek. Azonban az egyik üzletben olyan gyönyörű kendők voltak, hogy muszáj volt egyet hazavinnem ajándékba. Ahogy nézegettem az utcára kilógatott termékeket, azonnal odarohant egy helyi eladó. Karon ragadott, és bevonszolt az üzletbe, miközben meg sem hallotta a kérdésemet, amellyel ki akartam deríteni a kendők árát. Szavamba vágva kezdett bele a szokásos szövegbe.

— Uram, Professzor, Miszter, nagyon olcsó itt minden. Ha egyet vesz, akkor olcsó, de ha kettőt, akkor tényleg olcsó, háromnál már nagyon olcsó, és ha többet, akkor annál is olcsóbb. Hányat venne, itt mind szép, mind kasmír, mind eredeti, mind csodás, tapintsa meg, fogja meg, illatolja meg, nézze, itt a címke is, eredeti, helyi, puha, kellemes, színes, gyönyörű, mindenhez illik, minden színben van, válasszon amennyit csak akar.

— Mennyi? – kérdeztem, amikor egy pillanatra elhallgatott egy levegővétel kedvéért.

— Minél többet vesz, annál olcsóbb, de nagyon olcsó, válasszon, amelyiket szeretné, amennyit szeretne, mutassa, mondja, mert ez kasmír, eredeti, értékes, gyönyörű, jobbat nem talál, szebbet nem talál, csak itt van.

Eközben kipillantottam a szemben lévő üzletre, ahol ugyanilyeneket árultak. Ő is észrevette a pillantásomat, így hozzátette:

— Messze itt a legolcsóbb, itt a legpuhább, máshol nincs ilyen, hányat, melyiket, mert ha kettőt, az olcsó, de ha négyet, akkor szinte ingyen...

— A pirosat és a kéket szeretném – vágtam a szavába.

— Melyiket? Ezt a pirosat? Mert van ez is, ez is szép, de ez is, nézze, ez is kék, ez még szebb, vagy vigye mind a kettőt, és a három pirosat, úgyis olcsó, így még olcsóbb, nézze meg, tapintsa szagolja…

— Ezt a pirosat és ezt a kéket – mondtam határozottan rámutatva az eredetileg is választottakra – mennyi lesz?

— Nagyon jó választás uram, magának remek az ízlése, nézze milyen puha, selymes, bársonyos, kellemes, kasmír, micsoda tapintás, szín, illat, ha többet vesz, akkor még olcsóbb.

— Ez a kettő mennyi? – kérdeztem egyre idegesebben.

Elővett egy számológépet, és azon percekig számolt valamit. Nem egészen értettem, miért tart ennyi ideig két árucikk összeadása, de nem kérdeztem rá, csöndben vártam az árat. Amikor végzett a kalkulációval, mutatta a számológépet: ezerhatszáz, majd gyorsan átírta, hogy ezerkétszáz és rám kacsintott bizalmasan.

— Kis kedvezmény Önnek, uram, mert annyira szimpatikus, és mert ilyen szépeket választott…

Miközben nyomta a szokásos szöveget a puhaságról, én kiszámoltam, hogy ez az összeg otthon mennyi lenne. Elhűltem. Kettőnk repjegye oda-vissza nem volt annyi. Háromszázharminc kiló kenyeret tudtam volna annyiból venni otthon.

— Akkor viszlát – mondtam, nem alkudozásból, tényleg ott akartam hagyni a fenébe.

— Uram, uram, várjon, ne menjen, mi a gond? Elfogadunk több valutát, tudunk váltani, készpénz, bankkártya, minden jó. Tudja mit? Ezer a kettő, mit szól hozzá, de vegyen többet, és olcsóbb lesz…

— Nálam csak készpénz van, csak helyi valuta, és abból is csak hatvan. Szóval viszlát.

— Uram ne menjen, mit szól, ha egyet megkap nyolcszázért. Csak önnek, csak ma, csak most, mert olyan jól alkudozik, megkedveltem, nyolcszázért megkap egyet.

— Hatvanam van, viszlát.

— Rendben, hatszáz.

— Hatvanam van.

— De hát az nagyon kevés, nézze... – megint a számológépen nyomkod – utolsó ajánlat, kétszáz.

— Viszlát.

— Várjon uram, mennyi, mondjon egy összeget.

— Hatvanam van.

— De hát ez kasmír, puha, finom, eredeti, értékes, igazi, száz százalék, csak itt, nézze, tapintsa, fogja, érezze, szimatolja. Már így is ráfizetek, jól jár ezzel, de jólvan vigye százötvenért, bármivel fizethet, készpénz, kártya, valuta, nem számít, megoldjuk.

— Hatvanam van – és sokadszor indultam az ajtó felé.

— Oké, nyert, adja a hatvanat, magáé a kendő. Melyiket akarja – mondta látszólag mérgesen.

— A kéket.

Közben keresgéltem a zsebemben és próbáltam a háromféle valutából kitapintani, vajon melyik a helyi pénz anélkül, hogy kiesne a többi. Kihalásztam ötvenet. Még keresgéltam, már kilóg félig a többi pénz, de azt a helyi tízest nem találtam, bár tudtam, ott kell lennie. Feladtam a keresést, és a kezébe nyomtam az ötvenet.

— Ez csak ötven – mondja panaszosan, látszólag sértődötten.

— Akkor ötvenem van.

— De hát azt mondta hatvan. És hát így is kevés, már ráfizetek, nem is éri meg nekem, tapintsa…

— Akkor adja vissza a pénzt, és megyek, nem kell a sál.

— Nem, nem, adjon más pénzt is, bankkártya is jó…

— Nincs más, ötvenem van. Kérem, és viszlát.

— Nem, ötven, rendben.

Szemével már szinte leszúrt, de a kezembe nyomta a sálat, miközben még megpróbálta:

— Ha kettőt vesz olcsóbb, a kettőt megkapja kétszázért.

     Nem egészen értettem, miként jött ki neki a matek, de illedelmesen mondtam, hogy ez elég, nincs több pénzem. Már szinte elértem az ajtót, amikor még beugrott elém, elég rendesen belemászva az arcomba, bizalmaskodva mondta:

— Ez a pénz mind a főnöké, és hát én nem kapok semmit, adjon még egy százast, hogy én is kapjak valamit. De jó más pénz is. Kártyával is lehet.

— Nincs több pénzem – válaszoltam, miközben a kilógó papírpénz-sarkakat gyömöszöltem vissza a zsebembe.

Még egy kicsit alkudozott, hogy mit és mennyit adjak, mire sikerült kicsusszannom mellette az ajtó résén. Kint a „főnök” cigizett, és olyan vigyor volt az arcán, hogy tudtam, csúnyán át lettem ejtve még így is.

       A kedves barátom ilyen rövidebb kiruccanásokra sem vágyott. Néha rákérdeztem, hogy nem szeretne-e mégis megnézni valamit, ha már elutaztunk, de nem akart. Amikor megadta magát a fürdőgatya gumija, akkor kérdés nélkül kölcsönvette az én fürdősortomat, amely épp száradt a szobámban. Magára erőltette, ezzel több helyen kicsit kiszakadt, de ez nem zavarta, onnantól abban járt le fürdeni. Nem érdekelt, már amúgy sem mentem le a wellness részlegbe, egyre kevésbé szórakoztatott a viselkedése. Ráadásul már minden medence szőrös volt. Örültem, amikor elindulhattunk haza.

       Reptérre menet áradozott, hogy soha nem volt ilyen boldog. Nem akartam mondani neki, hogy ennyi pénzért, amennyit erre az útra költöttünk, két hónapig lakhatott volna a szülővárosában egy hasonló hotelben. Áradozott a medencékről, a szaunákról, a hotel étterméről. Én már csak azt vártam, hogy az otthoni reptéren elköszönhessek tőle, és többet ne kelljen látnom. Nem hittem el, hogy ennyire nem ismeri a viselkedési normákat. Azért még egy poént megengedett magának. A reptéren, amikor fel akarta adni a táskáját, az túl nehéznek bizonyult. Nem értettem, ez hogyan történhetett, hiszen nem vett kint semmit. Amikor kinyitotta a táskáját, megláttam benne egy óriási műmárvány lapot. Azt, amelyiket kiszerelték a medencénél, hogy a szűrőt megjavítsák, miután eldugaszolta a bundája. Bele volt vésve, és aranyozva a hotel logója, kétség nem fért hozzá, hogy honnan van. Én már erre nem tudtam mit mondani. Ő szó nélkül átpakolt az én táskámba mindent, csak a kő maradt nála, így mind a két bőrönd a megengedett súlyhatáron belülre került. Ezek után egy szót nem szóltam hozzá egész hazaúton. Bevettem az utolsó szem nyugtatókat, és aludtam, amíg fel nem ébresztettek. Amikor leszálltunk, visszapakolta a cuccait a táskájába. Pakolás közben azért rákérdeztem, hogy mégis mi a bánatért lopta el azt a nagy műmárvány követ. Erre az volt az egyszerű válasz, hogy ezt majd kiteszi a kádja mellé, és akkor ugyanolyan lesz, mintha megint nyaralna. Én csöndben anyáztam. Számolgattam, mennyit költöttem erre az útra, és mennyi idő lesz ezt kiheverni.

        Már majdnem végzett a pakolással, amikor meglátta a kendőt, amit vettem. Erről eszébe jutott, hogy nem vett senkinek ajándékot. Sok ismerőse nem volt, már értettem miért, de mint mondta, az exének akart valamit hozni, hogy bebizonyítsa, külföldön volt, ergo nem életképtelen. Kezdtem érezni, hogy mire megy ki a játék. Megfogta a kendőt, forgatta a kezében, nézegette, és közben rám-rám sandított.

— Te… Figyu… Mi lenne, ha ezt nekem adnád… úgyis te választottál előbb szobát a hotelben, és így neked nagyobb tv-d volt…

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.

Borító: Hinsenkamp Adél rajza