Hinsenkamp Fülöp Novellái

Novellák a mindennapokból és egy utazóügynök naplójából

Soha többet GPS
Az utazóügynök negyedik története

(A következő linken meghallgatható:  Youtube link )

borito_4.jpg

        Fakulnak az emlékeim. Egy éve ülök a mesés térre néző börtönben, egy távoli szigeten. Minden nap kitisztítom a Szent Órát, – ez is a büntetésem része – de ez nem vesz el kimondottan sok időt a napjaimból. Ha végeztem a tisztogatással, nincs semmi dolgom. Kértem könyvet, hogy olvashassak, de nem adtak, kértem tévét, de azt is megtagadták tőlem. Semmit nem adtak, mondván, szórakozás helyett a tettemen gondolkozzam. Egy darabig engedelmeskedtem nekik, nem szerettem volna tetézni a bajt. Azonban bevallom, egy idő után elkezdtem kicselezni őket. Már nem a tettemen gondolkoztam, hanem a régi emlékeimen. Felelevenítettem magamban az utazásaimat, a kalandjaimat.

        Nem emlékszem a most leírt utazásom pontos idejére, sem az ország nevére, de abban szinte biztos vagyok, hogy ez megtörtént, és nem csak az elmém szülte unaloműzés végett. Valami Isten háta mögötti diktatúra fővárosába igyekeztem. Nem rajongtak különösebben az idegenekért, így én is nehezen kaptam meg a vízumot. Az öregecske repülőn legfeljebb húszan lehettünk, rajtam kívül mindenki öltönyös, diplomata aktatáskával. Hozzám nem szóltak, rám sem néztek, a gépen a lehető legtávolabb ültek le tőlem. Leszállás után a reptéren egy ijesztően komoly fogadóbizottság várt rám, elválasztottak a többi utastól és beültettek egy nagy, fekete, páncélozott járműbe. Az autóban biztosítottak az őrzőim, hogy a csomagomat, - legalábbis egy részét, - visszakapom az ellenőrzés után. Meglepetésemre nem vették el a telefonomat, csupán feltelepítettek rá egy alkalmazást, amely letiltotta szinte minden funkcióját. Nem tudtam telefonálni, mindössze egyetlen számot hívhattam, a felügyelőmét. Adtak viszont egy navigációs appot, amely a saját belső hálózatukra kapcsolódott.

        Volt egy hosszadalmas, kihallgatásnak tűnő “beszélgetés”, ahol elmondtam sokadszorra, hogy kikkel kell tárgyalnom, milyen céget képviselek, milyen országokban jártam. Mindezt hazugságvizsgálóra kötve. Nem láttam az eredményt, de azt hittem átmentem a teszten, mivel nem sokkal később kezembe nyomták az utazótáskámat. Nem lepődtem meg, hogy az otthon telitömött sporttáskám az ellenőrzés után egy fonnyadt, szikkadt uborkára hasonlított. Néhány ruhámat meghagyták, de aminek volt bármi értéke, azt mind kivették belőle. Aláírtam, hogy emiatt nem élek panasszal, mivel az én hibám, hogy illegális eszközöket és márkákat akartam az országba csempészni.

        Este engedtek utamra, immáron teljes sötétségben. Becsületesen tájékoztattak, hogy a felügyelőm nem lesz mindig mellettem, de bármikor ellenőrizhet és a telefonommal követi a mozgásomat. Adtak egy kétségbeejtő állapotú öreg autót és egy címet, ahová reggelre meg kellett érkeznem. Tájékoztattak, ha nem érek oda időben, akkor nem tárgyalnak velem, és így fölösleges az országban a jelenlétem, márpedig ők nem tolerálják a céltalan turisták ott tartózkodását. Megnyugtattak, van benzinkút az úton. Egy darab. Amennyiben azt nem veszem észre, - ami megeshet, mivel nincs igazán kivilágítva, - akkor nem lesz másik lehetőségem tankolni, és az utolsó négyszáz méteren tolhatom az autót. Megköszöntem a szívélyes segítséget és nekivágtam a hegyi szerpentinnek. Szinte biztos voltam benne, hogy ha nem érek oda a tárgyalásra időben, akkor nekem reszeltek. Viszont abban is csak óvatosan mertem reménykedni, hogy sikeres tárgyalás esetén kiengednek-e az országból. Az út előtt olvasgattam kicsit a diktatúráról, de nem sok leírást találtam. Inkább utazási előkészületekről voltak beszámolók, de magáról az utazásról, vagy az országról szinte semmit nem leltem. Ennek ellenére én bizakodó voltam. Már temérdek hasonló diktatúrát megjártam és túléltem, így bíztam a tapasztalataimban.

         Az autóban bekapcsoltam a GPS-t. Amint betöltött az applikáció és kiszámolta az út várható hosszát, rémületemben lepadkáztam a kocsit. A térkép becslése alapján, ha mindenhol legalább a megengedett legnagyobb sebességgel haladok, éppen odaérhetek. Nem húztam az időt, beletapostam a gázpedálba, a kocsi motorja rettenetesen felbőgött, fekete füstbe borította a teljes láthatárt, majd mint egy csiga, eszeveszett gyorsításba kezdett, a szinte teljes sötétbe burkolózó szakadékos hegyi út felé.

        Ahogy elkezdett emelkedni az út, eltűnt minden közvilágítás. Ezzel tökéletesen egyidőben megállapítottam, hogy az autó lámpája annyit ér, mint valóságshowban a diploma. Akármerre tekergettem a kapcsolókat, világosabb nem lett, de legalább sikerült bekapcsolnom a helyi rádiót, ahol zene helyett idegen nyelven magyarázott egymásnak két fogatlan alkoholistának hangzó egyén. Ez a művelet megterhelte az akkumulátort, mivel a világítás tovább gyengült, mindössze négy öt métert láttam előre. A GPS-t figyelve haladtam, más esélyem nem volt. Szinte teljesen vakon vezettem, a megengedettnél sokkal lassabban. Percről percre romlott az esélyem, hogy időben érkezzem. Láttam a térképen, hogy lesz egy hosszú, egyenes útszakasz, ott terveztem behozni a lemaradást egy erőteljes gyorshajtással. Ahogy odaértem, rá is tapostam a gázpedálra. Ismét felbőgött az autó motorja, majd izzasztóan hosszú húsz - huszonöt perc görcsös padlógáz után sikerült elérni a kilencven kilométerperórás sebességet. Az útból gyakorlatilag semmit nem láttam, viszont az applikáció közel kilencven kilométer nyílegyenes útszakaszt ígért, így csak arra figyeltem, hogy el ne mozduljon a kormány.

        Egy darabig élveztem a sebességet. Jó volt látni, miként csökken a késésem és azzal egyszerre nő az esélyem a tárgyalásra és talán az életben maradásra is. Egyszer csak elsuhantam egy romos épület mellett. Csak annyit fogtam fel belőle, hogy épület, és lakatlan, már teteje sem volt. Ez viszont eszembe juttatta a benzinkutat. Abban szinte biztos voltam, hogy még nem hagytam el, de véletlenül sem akartam volna elszalasztani. Lassítottam. Ezzel egy időben kezdtem megéhezni. Próbáltam nem foglalkozni az érzéssel. Ugyan a csomagtartóban volt szendvics, de nem akartam megállni. Féltem, hogy olyan emelkedőn nem lesz képes elindulni az autó. Viszont váratlanul belém hasított a szükség. Ez nem volt rám jellemző, általában kiszámíthatóan működött az emésztésem. Ott és akkor viszont, csupán arról dönthettem fél másodperc alatt, hogy a kocsiban, vagy a kocsi mellett. Az utóbbi mellett döntöttem. Satufék, ajtó ki, nagy ugrás, levegőben le a nadrág. Épp elkerültem a bajt, mindenem tiszta maradt. Volt néhány másodpercem körbenézni. Lenyűgöző csönd és sötétség ölelt körbe. Millió csillag ragyogott a koromfekete égbolton. Élveztem a pillanatnyi nyugalmat. Épp szálltam vissza a kocsiba, amikor feltűnt, hogy három méterrel előttem az út egy elképesztően éles, kilencven fokos fordulatot vesz. Akárhogyan néztem a mobilomon, a térkép sehol nem jelezte a kanyart. Az app alapján teljesen egyenesen kellett volna haladnia az útnak. Ahogy kicsit tanulmányoztam az útvonalat, feltűnt, hogy az aktuális pozícióm után a térkép hirtelen elnagyolttá vált. Igazából csupán a reptér közvetlen környezete volt részletesen kidolgozva. Onnan három út vezetett, mindegyik a hegyeken át. Mindenhol a kanyargós szakasz után volt egy hosszú egyenes, amelyet elhagyva csak kusza, teljesen logikátlan vonalak jeleztek utakat, illetve pár helyen egy-egy név ígért valami települést.

gyilkos-gps-20201005.png

                       Hinsenkamp Adél rajza

        Belém villant egy megérzés. Előrébb sétáltam a szakadék szélére és lenéztem. A kevéske fényben megpróbáltam kivenni a szakadék alját. Időbe telt, de szépen lassan kirajzolódott néhány hasonló autónak a körvonala. Kis híján csapdába száguldottam. A temérdek eltűnt turista pihent a mélyben. Tudtam, ez nem lehet véletlen. Minden idegent egyszerűen belevezettek a halálba. Ez alapján már nem számítottam tárgyalásra. Gyorsan kellett döntenem. Kivettem a szinte súlytalanná vált táskámat, majd belöktem az autót a mélybe. A telefonomból kiszedtem az akksit és elindultam vissza a reptér irányába. Az útlevelemet elvették. Szerencsémre az irattartómat nem találták meg, így legalább a személyim és a jogsim megmaradt. Abban nem bíztam, hogy a reptéren átengednének, így meg kellett próbálnom észrevétlenül bejutni.

        Séta közben elkezdett világosodni. Mivel nem akartam senkivel találkozni, bekúsztam egy út mellett megbúvó barlangban. Jól tettem. Pár perccel később egy katonai terepjáró haladt el az úton. Felismertem benne a felügyelőmet. Valószínűleg engem akartak ellenőrizni, hogy megérkeztem-e egyben, egészségben, a nekem kijelölt helyre. Bíztam benne, hogy nem másznak le megkeresni. Amint ezen a lehetőségen gondolkoztam, elnyomott az álom. Hosszú nap volt, rám fért a pihenés. Jó pár órával később ébredtem. Még világos volt, de a Nap már közeledett a hegyek csúcsához.

        Amint lement a Nap, folytattam utam a reptér irányába. Jogosan merülhet fel a kérdés, miért éppen a legszigorúbban ellenőrzött közlekedési formát választottam menekülő eszközömnek. Gyalog nem hagyhattam el az országot, mivel több napnyi járóföldre nem volt semmi település. Autót nem volt esélyem lopni vagy szerezni, mivel csak néhány állami tisztviselőnek, a hadseregnek és ugyebár a turistáknak lehetett jogosítványa. Egyébként sem vezetett ki az országból út, sem pedig vasút. Maradt a repülő.

        Jó pár óra gyaloglás után leértem a reptérhez. Körbe volt kerítve, de nem volt túlzottan védve. Feltételeztem, a civileknek esélyük sem volt megközelíteni autó és egyéb jármű hiányában. Turisták pedig nem gyakran érhettek vissza. Néhány őr sétált körbe fegyverekkel. Összeszedtem minden bátorságom és átmásztam a kerítésen. A szögesdrót több helyen felsértette a bőröm, kiszakította a ruhám, de átjutottam. Megbújtam a bozótban és vártam. Nem érkezett reflektorfény, sem kutyák, de még lövést sem hallottam. Lapulva elindultam a hangárok irányába.

        Elértem az acélcsarnokot. A sarka mögül kilestem a kivilágított kifutópályára és az apró reptér épületére. Nem volt kint egyetlen repülő sem. Visszabújtam a hangár mögé, a szinte teljes sötétbe. Végigtapogattam az épület oldalát, amíg nem találtam egy ajtót. Természetesen zárva volt, de fölötte volt egy ablak. A kevéske fényben annyit sikerült kivennem, hogy nincs benne üveg, mindössze egy szúnyoghálót feszítettek ki rajta. Amilyen csöndesen tudtam felálltam az ajtó kilincsére és belestem az ablakon. Nem láttam senkit a félhomályban. Halkan befúrtam az ujjam a szúnyogháló sarkába és téptem egy kis lyukat, majd amilyen csöndesen tudtam, kitéptem az egészet.

        Megnéztem volna kívülről azt a szerencsétlenkedést, ahogy bemásztam az ajtó fölötti ablakon. Először is a keret éles pereménél felhúztam magam, és oldalra fordulva a fél fenekemet rátámasztottam az ablak aljára. Ezután az egyik kezemmel átfogva, bent belekapaszkodtam az ablakkeretbe, de közben kicsúszott a fenekem, majdnem lezuhantam. Szerencsémre nem engedtem el ijedtemben az ablakkeretet, így csak az ajtónak lendültem neki. Hatalmas dörrenés volt. Már nem volt vesztenivalóm. Gyorsan fejjel előre átlendítettem magam az ablakon, bent pedig kézzel tompítottam az esést. Egy másodpercig vártam a lövést, majd amikor nem jött, felpillantottam és odarohantam a repülőhöz, amely bent ácsorgott. Ugyanaz az öreg, jobb napokat megélt lepusztult gép volt, amellyel érkeztem. A kereke mellett volt egy nyílás, oda felkapaszkodtam. Egy nagyjából két négyzetméteres helyiséget találtam. Nem néztem körbe, csak lefeküdtem és próbáltam halkan lélegezni. Nem hallottam lépteket. Úgy tűnt senki nem hallotta meg a dörrenést.

        Egy perce fekhettem ott, amikor valaki megérintette a vállam. Ijedtemben elfojtottam a sikolyt, eleresztettem egy kisebb galambot, majd felnéztem. Egy helyinek tűnő férfi guggolt mellettem hatalmas, szakadozott táskával az ölében. Ujját a szájához emelte, és halkan pisszegett, majd alig hallhatóan megkérdezte.

   — Te ki lenni?

   — Tárgyalni érkeztem, de kis híján megöltek egy gyilkos GPS segítségével. Lehet tévedek, de elég sok jel arra utalt, hogy nem engednének el élve az országból Te ki vagy? Mit csinálsz itt?

   — Egy tolmács. Már nem bírni ezt az ország, én is menekülni. Te lenni szerencse fia, legtöbb turista meghal. Itteni ember nem ölni turista a vallás miatt, de baleset nem tiltja semmi.

   — És hogy jutottál be a hangárba? Nekem át kellett mászni egy ablakon.

   — Én hallani azt. Mint bomba a rézedénygyárban. De lenni közvetlen mellette másik ajtó, az lenni nyitva.

Bevallom, az első ajtónak úgy megörültem, hogy nem keresgéltem tovább. Sebaj, legalább tornáztam.

   — És hol vannak az őrök?

   — Múlt héten egyikük megszökni, többieket megölték, még nem találtak elég újat, csak kettőt.

   — Akkor mázlink volt. És helyieket szabad ölni?

   — Igen.

        Ezután csöndben várakoztunk. Nemsokára feljött a Nap, kinyitották a hangár hatalmas kapuját és kitolták a repülőt. Néhány öltönyös tisztviselő felszállt, majd a repülő is elindult. Összesen egy városba ment repülőjárat, a szomszédos országba. Én is ott szálltam át erre a gépre, egy rövidebb életnek tűnő két nappal korábban. Mindössze fél óra volt az út, így nem emelkedtünk annyira magasra, hogy egészen elfogyjon az oxigén. Rosszul voltunk, rettentően fáztunk, de túléltük az utat. A reptéren, miután a tisztviselők elhagyták a repülőt, mi is leszálltunk. Néhány mentő már várt a repülő mellett. Mint kiderült, majdnem minden járattal érkezik néhány potyautas, akiket szeretettel befogadnak.

        Amikor hazaértem, a főnököm az üzlet sikeréről kérdezett. Amikor röviden elmeséltem neki a csodás megmenekülésem, a homlokára csapott. Kiderült, hogy elfelejtette átadni a meghívót, amely nélkül valóban minden belépő idegent megölnek. Az lett volna a kulcsa, hogy ne gyilkos GPS-t adjanak nekem. Miközben távolodott az asztalomtól, még hallottam, amint felnevet magában. „Ezt hogy felejthettem el már megint…”

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hinsenkampfulop.blog.hu/api/trackback/id/tr1716316280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Walter_Dornberger · www.jagger.hu 2020.12.05. 13:20:24

Gratula!
Nagyon jó, max respect!

Hinsenkamp Fülöp 2020.12.05. 13:25:38

@Walter_Dornberger: Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett!

Hinsenkamp Fülöp Novellái

Egyperces novellák vidám, komoly, érdekes, lényegtelen témákban, novellák fényképekről, villanásokról, kezdőmondatok alapján, abszurd országokról, utazásokról.

Friss topikok

  • Hinsenkamp Fülöp: @Walter_Dornberger: Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett! (2020.12.05. 13:25) Soha többet GPS
  • Egon Estragon: Kár, hogy már onnan lehet tudni, hogy kamu történet, hogy egy társkeresőn fényképes regisztrációva... (2019.07.01. 17:42) Vakrandi
süti beállítások módosítása