Hinsenkamp Fülöp Novellái

       Világéletemben egészséges voltam. Amikor gyermekkoromban a családom minden egyes tagját legyűrte az influenza, én akkor is makk egészségesen hordoztam körbe a hőmérőt, lázcsillapítót, rosszabb esetben a lavórt. Rendszeresen kérdezgetnek, mi a titka az én legyűrhetetlen szervezetemnek. Pontosan nem tudhatom, hiszen nem vagyok orvos, de egy elméletet sikerült felállítanom. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy a legtöbb betegség oka a stressz. Én soha nem voltam aggódós típus. Lazán állok az élethez, nem próbálom előre megoldani a még meg sem történt nehézségeket.

       Eddigi utazásaim során egyetlen alkalommal lett volna szükségem orvosra, éppen a legrosszabbkor. Jó szokás szerint diktátor vezette országba küldött az én alig tisztelt főnököm, ahol az uralkodó valamelyest visszaélt a hatalmával. A főnök megnyugtatott, hogy ezúttal vendégszerető országba küld, nem kell gyilkos GPS-től félnem, majd szokatlan aggodalommal kötötte a lelkemre, hogy mindenképpen vigyek gyógyszereket magammal, és vigyázzak az egészségemre. Meglepett, és felettébb nyugtalanított a gondoskodása. Ez távolról sem illett a személyiségéhez, ráadásul tisztában volt a kivételes immunrendszeremmel. Az interneten nem találtam semmit, ami megmagyarázta volna a főnököm aggodalmát, hát rákérdeztem, mégis miért kötötte annyiszor a lelkemre, hogy figyeljek az egészségemre. Válaszként átküldött egy cikket, amelyből minden kiderült.

        Az ország, amelyben tárgyalnom kellett, mindentől távol esett. Óriási kavicssivatag kellős közepén helyezkedett el, egyetlen élhető oázissal, ott épült fel a főváros. Az emberek zsúfolt utcákban laktak szegénységben, szigorúan szabályozott fejadagokban mérték nekik az ételt és a vizet. A diktátor, aki Királynak hívta magát, szégyentelen zsarnokként sanyargatta a lakosságot. Eddig a pontig semmi nyugtalanítót nem olvastam, már tucatnyi ehhez hasonló vidéket bejártam, viszont az útibeszámoló következő szakasza megrémített. Korábban komoly problémát jelentett az országban a túlnépesedés. Mivel nem sok szórakozási lehetőséget kínált a város, az emberek egyre több időt töltöttek ágyban. A sajátjukban és másokéban. Azonban a vallásuk tiltotta a védekezésnek szinte minden formáját, és a terhességmegszakítás sem volt megengedett. Nem nehéz kitalálni a következményeket. Folyamatosan nőtt a nem kívánt terhességek száma, aminek hatására utcán hagyott csecsemőkben botladoztak a járókelők, majd nem sokkal később utcakölykök rontották a közbiztonságot. Az elképesztő iramban növekvő város nem volt felkészülve ennyi emberre, így rendszeresen járványok söpörtek végig a lakosságon és a folyamatosan gyarapodó patkány populáción. A kórház gyorsan megtelt, az orvosokat végkimerülésig hajszolták, egyre több ápolót, doktort kellett alkalmazni, akik sokba kerültek a Királynak. Ráadásul a folyamatos gyógyszer import miatt az ország kevéske tartaléka riasztó mértékben kezdett apadozni, majdnem olyan gyorsan, ahogy a fővárost tápláló oázis.

       A diktátor, vagyis Király, drasztikus lépéseket tett. Talán lett volna más megoldás. Illetve biztosan lett volna milliónyi megoldás, de ő a leggyorsabbat, legegyszerűbbet választotta. Szerencséjére nem rendelkezett kimondottan érzékeny morális iránytűvel, nem okozott számára egynél több álmatlan éjszakát, amikor kivégeztette az összes orvost, bezáratta a kórházat, és betiltott minden nemű gyógyítást és gyógyszert az országában. Ezzel megoldotta a problémát. Pillanatok alatt visszaesett a népesség. Ráadásul az állami temetkezési vállalat rengeteg hasznot termelt a Királynak, a tőke pedig bent maradt az országban. Kivéve, amikor az uralkodó nyaralt, vagy luxus termékeket vásárolt nyugatról. Röviden kitértek a cikkben arra, hogy a turisták vihetnek magukkal gyógyszereket, amelyeket a Király orvosainak kell ajándékozni. Szükség esetén az utazó visszavásárolhat abból, ha igazán indokolt. Arra azonban felhívták a figyelmet, hogy a doktorok nem vizsgálhatnak, vagy gyógyíthatnak senkit a Királyon és annak szűk családján kívül, így az utazók magukra és az aranyáron megvásárolható gyógyszereikre vannak utalva. A cikk végén megemlítették, hogy az országban nincs semmi látnivaló. Nincsenek szép épületek, városrészek, nincsenek múzeumok, még csak különleges természeti képződményeket sem érdemes keresni. Mivel a város nem nevezhető vonzó turisztikai célnak, a helyiek pedig egyáltalán nem utazhatnak, meglehetősen ritkán érintette repülő kereke a poros kifutópályát. Havonta egyetlen gép landolt, amely másfél órával később fel is szállt, hogy visszatérhessen oda, ahonnan jött. Ez számomra azt jelentette, hogy egy teljes hónapig ott ragadok a semmi közepén orvos nélkül.

       Rákerestem a legközelebbi rendelő és gyógyszertár címére, majd elindultam. Amint odaértem, megkértem az orvost, hogy adjon be minden létező védőoltást, vizsgáljon meg, és írja fel azokat a gyógyszereket, amelyekre szükségem lehet. Egy gyors, de nagyon drága vizsgálat után kiderült, teljesen egészséges vagyok, nincs okom aggodalomra. Kaptam néhány általános oltást, felírt egy köteg receptet, majd átrohantam a patikába. Zárás előtt egy perccel értem oda. Éppen csukták be az ajtókat, de betettem a cipőmet az ajtó résébe, és bekiabáltam, hogy „segítsenek könyörgöm”. Annyi mindent vettem ijedtemben, hogy még az eladóknak is segíteniük kellett kicipelnem a zacskókat a kocsimhoz. Néhány körben felcipeltem a kisebb vagyont érő gyógyszermennyiséget a lakásomba, és bedőltem az ágyba. Hiába voltam rettenetesen álmos a hosszú hét, az orvosi vizsgálat, az oltások és a váratlan stressz miatt, nem jött álom a szememre.

       Mivel szinte semmit nem aludtam, másnap rettentő fáradtan taxiztam ki a reptérre. Összesen negyven óráig tartott átszállásokkal, repülésekkel, várakozásokkal az út a kis diktatúráig. Amikor megérkeztem a lepusztult géppel a célországba, nem csökkent a nyugtalanságom. A jobb napokat megélt reptéren – ami inkább csak a sivatagból elkerített terület volt – hat katona várakozott rám két nagy terepjáróval. Ráadásul közel tíz fokkal hűvösebb volt, mint amire számítottam, nem volt nálam meleg ruha.

       A katonák vezetője odalépett hozzám, a csomagomat betette a terepjáróba, miközben egy fehérköpenyes férfi gondosan kikereste az orvosságokat, és bepakolta egy másik ládába. A katona eközben adott egy vastag, szőrmés kabátot, majd tökéletes kiejtéssel megszólalt.

„Sikerült hűvös időt kifognia, így bátorkodtam hozni egy vastagabb öltözéket, nehogy megfázzék. A gyógyszereiről és az ország fontosabb szabályairól a hotelben fogják tájékoztatni, addig is van némi étel-ital az autóban, ha éhes lenne. A Királyunk feltételezte, hogy fáradtan érkezik majd a hosszú út miatt, így a hotelben egy kellemes fürdő és vacsora várja, holnap aludjon, ameddig szeretne. Délután megy magáért egy autó, az viszi a Királyunk elé, ahol megkezdhetik a tárgyalásokat. Nem beszélem a nyelvet, ezt a mondatot csak betanultam, kérem, tőlem ne kérdezzen. A hotelben mindenre válaszolnak majd, addig is üljön be az autóba, és érezze magát otthon a mi kellemes kis országunkban.”

       Biccentettem, és magamra erőltettem egy halovány mosolyt. Nem tudtam eldönteni, vajon tényleg betanult szöveget mondott-e, vagy csak nem szeretne társalogni, de sokat nem gondolkoztam ezen. Őszintén szólva nekem sem volt kedvem beszélgetni. Korábban még soha nem tapasztalt kimerültséget éreztem, és a fejem is megfájdult. Ez utóbbi rendkívül aggasztott. Igyekeztem nyugtatni magam. Hosszú volt az út, rég nem aludtam, de sajnos ez nem hatott, hiszen évek óta keresztül-kasul járom a világot, az éjszakázás sem újdonság számomra, a fejem mégsem fájt a főiskolai másnaposságok óta. Minél inkább nyugtattam magam, és próbáltam nem stresszelni – nehogy éppen amiatt gyengüljön le a szervezetem –, annál jobban fájt a fejem.

       A hosszú nap és a kellemes forró fürdő után remekül aludtam éjszaka, a fejfájásom ellenére is. Elképesztően kényelmes volt az ágyam. Talán soha nem feküdtem még olyan jó matracon, mintha direkt az én igényeim szerint alakították volna ki. Mint kiderült, helyi gyártmány volt, külföldre nem szállítanak, pedig rendeltem volna. Reggel a fejem még fájt, de a kiadós alvás után már nem láttam annyira borúsan a helyzetet. Kértem egy óriási kübli mézes teát reggelire, és reménykedtem benne, hogy nem lesz szükségem orvosságra. Roppant megalázónak éreztem volna a saját méregdrága gyógyszereimet még sokkal drágábban visszavásárolni. Délutánra összekészültem a tárgyalásra, és vártam az autót, amely elvisz a Királyhoz. Elképzelni sem tudtam, milyen ember lehet az, aki vendégeit a legnagyobb luxussal várja, de népének nem enged semmiféle gyógymódot, mondván, a természet dolga a szelekció, ember nem szólhat bele, ki maradjon életben. Amint ezen az ellentmondáson töprengtem, személyesen kopogott be a menedzser, hogy megérkezett az autó, ideje indulnom. Felkaptam az összekészített bőröndöt, és engedelmesen követtem az elegáns férfit.

       A bejárat előtt hatalmas, gyöngyházfényű terepjáró várakozott rám. Benne sofőr, mellette testőrök. A táskámat betették a csomagtartóba, engem pedig beültettek a süppedős párducbőr fotelbe. A testőrök mögém ültek. Nem tudtam, vajon rám vigyáznak, vagy engem figyelnek meg. Tulajdonképpen nem is volt jelentősége. A hotel melletti hatalmas kapun begurultunk egy csodálatosan szép, hihetetlenül zöld parkba. El sem tudtam képzelni, vajon hány ember szomját olthatnák locsolás helyett, de erre nem akartam rákérdezni. A parkban nagyjából öt percet autóztunk, mire megláttam a palotát. Hatalmas volt és csicsás. Aranyozott tornyok, színes cserepek, színes ablakok, hatalmas festmények az épület falain.

       Ahogy beléptem az előcsarnokba oldalamon az őrökkel, majdnem leesett az állam. Ott volt előttünk négy embernagyságú arany szökőkút. Az elsőben víz, a másodikban bor, a harmadikban pezsgő, a negyedikben harminc éves Whisky folydogált folyamatosan. Az egész épületet ugyanez a nagyzolás és hihetetlen pazarlás jellemezte. A szobák egytől-egyig ki voltak világítva. A szökőkutak és a csapok folyamatosan folytak, ráadásul minden ablak nyitva volt, miközben ment a fűtés. Legalább tizenöt óriási helyiségen vezettek át, mire elértünk a Király szobájáig. Tájékoztattak, hogy az uralkodó kivételesen nem a fogadótermében fog velem beszélni, hanem a hálószobájában. Ez kissé kellemetlenül érintett, de reméltem, hogy a királyi jogart azért eltakarja. Szerencsére nem volt meztelen, viszont a látvány sokkal jobban megviselt, mint egy meztelen uralkodó gondolata. Amikor beléptünk, a férfi az ágyában feküdt láztól égő arccal, folyamatosan köhögve, taknyos orral. Amint meglátott, kikászálódott a takarók alól, és elindult felém. Az őrök közelebb vezettek hozzá. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyi bacilus keringhet a szobában. Próbáltam nem lélegezni, viszont ezen a stratégiámon néhány perc után, amikor már az orrom vége is lilult az oxigénhiány miatt, változtatnom kellett. Ráadásul az uralkodó egyszer csak fogta magát, nagy szeretettel megölelt, és két cuppanós csókot nyomott az arcomra. Észrevétlenül letörölgettem magamról a királyi taknyot, majd a kezemet diszkréten az egyik monumentális bársony székbe kentem. Pechemre épp arra mutatott, hogy foglaljak helyet. Ő mellém ült, majd folyton az arcomba mászva magyarázott, miközben kapkodta be a gyógyszereket, amelyeket előző nap tőlem koboztak el.

       Annak ellenére, hogy látszólag mindent megtett azért, hogy engem is megfertőzzön, kimondottan szimpatikus embernek tűnt. Nehezemre esett nem elfelejteni, hogy több tízezer ember halála és éhsége szárad a lelkén, amíg ő undorítóan pazarló életet él. Úgy tűnt én is szimpatikus vagyok neki. Két nap tárgyalás után aláírtuk a papírokat. Mire nyélbeütöttük az üzletet, ő is meggyógyult, így elhívott teniszezni. Adtak megfelelő ruhát, ütőt és egy gyors képzést, miszerint minden harmadik labdamenetet megnyerhetem, de szettet vagy meccset semmiképpen. Mivel korábban még nem volt a kezemben teniszütő, ezt a szabályt nem esett nehezemre betartani. Miután elvert, meghívott ebédelni. Kellemesen elbeszélgettünk. Én gondosan kerültem a témákat, amelyektől az első napi eligazításon eltiltottak a hotelben.

       A következő három hét roppant hasonlóan telt. Majdnem minden nap meghívott sportolni, én soha nem nyerhettem. Mozgás után rendszerint együtt ebédeltünk, utána közösen rúgtunk be délután. Eközben az egészségügy hiányát sem felejtettem el, minden veszélyesnek hangzó sportról gondosan lebeszéltem. Nemet mondtam lovaglásra, kardvívásra, ökölvívásra, ejtőernyőzésre és lényegében minden olyanra, amelyben komolyan megsérülhettem volna. Élveztem a társaságát, és élveztem a kényszernyaralást. Az utolsó héten már kimondottan sajnáltam, hogy el kell hagynom az országot, és feltehetően többet nem találkozom ezzel az őrülttel, aki kétségkívül alkalmatlan az uralkodásra, így a bűneiért nehezemre esett hibáztatni. Ugyanúgy nem lehetett rá haragudni, ahogy egy kiskutyára, aki a sarokba pisil. Fel sem fogta, ha rosszat tesz, a saját álomvilágában élt.

       Három nappal a repülőm indulása előtt a Király a kezembe nyomott egy hatalmas kristálypoharat, tele drága Whiskyvel. Koccintottunk a barátságra, majd kiitta fenékig. Nem akartam gyengének tűnni, sem megsérteni, hát én is lehúztam. Még néhány hasonló kör után felvetett egy fenomenálisnak hangzó ötletet. Lőjünk galambokra az ő királyi antik fegyvereivel. Előző hetekben az ilyen ötleteit délelőtt dobta be. Józanul tisztában voltam ezeknek a veszélyeivel, de akkor részegen nem tudtam reálisan felmérni a helyzetet. Ráadásul addigra elbíztam magam, gondolván, ha eddig nem történt semmi baj, akkor talán már nem is fog. Tévedtem. A sok ital, és a folyamatos részeg nevetés miatt, az antik fegyverrel ügyesen lábon lőttem magam. Épp a lábfejemen haladt át a golyó, eltörve egy-két csontot is. Üvöltöttem, sírtam. A Király is megijedt. Orvosért kiáltozott, majd felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy azt hiába. Biztosított, hogy nagyon sajnálja, ha tehetné, akkor kölcsönadná az orvosát, de hát példát kell mutatnia a népnek, reméli megértem. Megértettem. Végül sikerült kisírnom belőle egy kevés fertőtlenítőt, fájdalomcsillapítót és steril kötszert abból a csomagból, amelyet én vittem. Nem kért értük pénzt, ami meglepett.

                       Hinsenkamp Adél rajza

        Másnap reggel szokásos időben jött értem az autó. Sántán, botladozva beszálltam hátra. Gondoltam, talán el akar köszönni, hiszen másnap indult a repülőm. Azonban nem ez történt. Amikor megérkeztem, ő úszáshoz öltözve várt. Ahogy meglátott odaszaladt, és kért, hogy ússzunk versenyt. Sürgetett, hogy öltözzek át, és menjünk. Beletelt némi időbe, mire megértette, hogy komoly fájdalmaim vannak, így nem tudok úszni. Kicsit csalódott volt, de ragaszkodott hozzá, hogy ebédeljek vele. Éhes voltam, ebbe beleegyeztem. Már nem kínált whiskyvel.

       Indulás előtt, amikor leadtam a kulcsot, kezembe nyomott a portás egy vastag borítékot. Zsebre vágtam a levelet, majd a sofőrt siettetve kiautóztam a reptérre. Semmiképpen nem szerettem volna lekésni a repülőt, főleg, hogy egyre jobban fájt és gennyesedett a lábfejemen tátongó lyuk.

        A szinte üres gépen felpolcoltam a lábamat, majd a borzasztó fájdalmakon felülemelkedett a kíváncsiságom, és kinyitottam a borítékot. Volt benne egy levél a Király pecsétjével. Tájékoztattak, hogy összeszámolták a költségeimet, amelyeket kérnek megtéríteni harminc napon belül. Ezen elcsodálkoztam, de gondoltam a gyógyszerek mégsem voltak ingyen. Ahogy tovább olvastam a hófehér papírlapot, leesett az állam, majd elkezdtem nevetni. Így szólt a költségek leírása:

„A vendég számára biztosítottunk harminc napra szállást, napi három étkezéssel egy luxushotelben. A Király rászánta drága idejét, és a legkényelmesebb tárgyalóját bocsátotta rendelkezésre. A fent is említett Király egy hónapon át vendégül látta a megbeszélésre érkezett férfit, közös programokkal szórakoztatva. A közös programok költségei: hat napra bérelni kellett teniszpályát, négy napra uszodát, öt napra futópályát, két napra bowling pályát, öt napra kosárpályát, hét napra biciklit. Ezen felül a vendégségek alatt fogyott: tíz liter pezsgő, tíz liter bor, egy liter whisky. Egy puskagolyó, amelyet bár visszakaptunk, le kellett tisztítani. Továbbá meg kell téríteni egy hónapnyi munkadíjat a három sofőrnek és nyolc testőrnek. Az autónak is volt használati díja. Ráadásul a vendégnek szüksége volt gyógyszerre és kötszerre, amelyek árát szintén köteles átutalni. A vendég nagy mennyiségben hozott orvosságot, pólyát, gézt, fáslit, gyolcsot. Ezeknek az ellenőrzése, elhelyezése és tárolása szintén költségeket von maga után.”

       Még felsoroltak pár apróságot, de azokat már nem láttam a nevetéstől kicsordult könnyeim miatt. A röhögésből az egyik légiutaskísérő térített magamhoz, amikor leszálláshoz készülődve véletlenül ráejtett egy táskát a meglőtt lábamra. Akkor már nem a nevetéstől lábadt könnybe a szemem.

        A szomszédos országban való landolás után – ahol át lehetett szállni egy hazafelé induló járatra – azonnal hívtak nekem mentőt, ami bevitt a kórházba. Az sem volt kimondottan civilizált ország, de kitisztították a sebemet. Nekik köszönhetem, hogy még mindig megvan mind a két lábam. Ráadásul ők egy fillért sem kértek az egészért, hiába bíztattam őket, hogy küldjék el a számlát, a biztosító kifizeti.

       Otthon elmeséltem a főnökömnek a történteket, és megmutattam a Király levelét. Ő is elkezdett nevetni. Átszámítva a mi árfolyamunkra, a Király követelései megegyeztek a cég éves bevételeinek a négyszeresével. Közölte, inkább semmisnek tekintjük a szerződést, amelyet kötöttem, ennyit nem ér az egész. Én kicsit sajnáltam az elbukott jutalékot, de legalább megtanultam teniszezni.

{♣}

Az utazónovella-sorozat januárban folytatódik.

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza