Hinsenkamp Fülöp Novellái

A felolvasott verzió elérhető itt: Youtube.

       Egyetem alatt bejártam a környező országokat hátizsákkal. Hiába nem volt pénzem, annyira szerettem utazni, hogy semmi nem tarthatott vissza. Stoppoltam, sátorban aludtam, ha kellett, száraz kenyeret ettem, de mindent látni akartam. Reméltem, egy napon kijelenthetem majd magamról, hogy megfordultam a világ minden kontinensén, a világ legtöbb országában, fürödtem minden óceánban és a világ legtöbb tengerében. Mostanra nagyon kevés választ el attól, hogy mindezt elmondhassam magamról. Többnyire munkaügyben jártam a világot, de igyekeztem az üzleti utakat is úgy szervezni, hogy maradjon időm városnézésre, turistáskodásra. Erre nem volt mindig lehetőségem.  Megesett, hogy elhúzódott a megbeszélés, elromlott az idő, vagy éppenséggel semmi érdekeset, vagy szépen nem rejtett az adott ország. A legutóbbi utamon, amely, ha úgy vesszük, még mindig tart, éppen a gyönyörű városok, épületek iránti szenvedélyem sodort bajba, amikor alig néhány órával a repülő indulása előtt még elmentem megnézni a városka főterét a Szent órával, amelyet véletlenül megsértettem, de ez egy másik történet, amelyet már elmeséltem.

       Szóval a munkámnak hála bejártam a világot, viszont szerepelt néhány ország a bakancslistámon, ahová valamilyen oknál fogva soha nem küldtek. A legnagyobb vágyam a világ másik oldalán elterülő kontinens volt, amely mindössze egyetlen országnak adott otthont. Már, ha egy kontinens otthont adhat egy országnak. Gyermekkorom óta vágytam bejárni az egészet vagy legalábbis minél nagyobb részét, de valamiért soha nem jutott eszembe magamnak szervezni oda egy hosszabb túrát. Aztán váratlan dolog történt. Egy gyönyörű napon felvette velem a kapcsolatot egy távoli rokonom, aki felajánlotta, ha arra járok, akkor lakhatok nála, és segít útitervet készíteni.

       Remek volt az időzítés, kezdett elegem lenni a munkámból, a válásom is éppen lezárult, szükségem volt a levegőváltozásra. Kikértem az összes szabadságomat, megvásároltam a repjegyet, túléltem a közel harminc órás repülőutat, és a nyaralásnak minden percét fantasztikusan élveztem. Rengeteg csodát láttam, sok kalandban volt részem, szerelmes lettem, és átéltem életem legkellemetlenebb fürdőszobai élményét.

       Fáradtan vezettem a hosszú, sűrű nap vége felé. Lassan három hete tartott a nyaralás, kezdtem kimerülni a számtalan költözés, repülés és pakolás után. Az utam utolsó állomásához közeledtem a bérelt autóval. Délután vettem át a kocsit, már szinte teljesen sötétben. Nagyon kellett koncentrálnom vezetés közben. Abban az országban valamilyen felfoghatatlan oknál fogva az út rossz oldalán vezettek, amit már kezdtem megszokni, de a körforgalmaknál, vagy hirtelen döntéseknél még gondolkoznom kellett. Talán a balkezes váltást volt a legnehezebb megszoknom és a kormány körüli karok megtükrözését. Az első napokban még rendszeresen ablakot töröltem index helyett.

      Szóval álmosan, sötétben vezettem a következő szállásom felé egy erdei utacskán. A keréknyom, mert tulajdonképpen annyiból állt az út, erősen lejtett és kanyargott. Az apró autót nem ilyen terepre találták ki. Képtelenség volt annyira lassan hajtani, hogy itt-ott ne érjen le az alja vagy a lökhárító. A fővárosból indultam, majd közel két óra vezetés után értem el az erdőt. Onnan már csak néhány percet kellett kanyarognom az ösvényen, mire megérkeztem a világ végére. Jó értelemben a világ végére. És kicsit talán rosszban is. Ahogy leparkoltam a ház mellé, és lekapcsoltam a fényszórókat, teljes lett a sötétség. Csupán a milliónyi csillag fénye látszott, de azok vakítóan ragyogtak a teljesen tiszta égen. Időnként még felkiáltott egy-egy madár, de attól eltekintve teljes volt a csönd. Hihetetlen, szinte rémisztő a némaság. Különösen szembetűnő volt a kontraszt az előző estékhez képest, amikor egy sokmilliós világváros kellős közepén laktam egy 33 emeletes házban, amelyet több oldalról, több szinten 35 sáv vett körbe.

       Ránéztem a telefonomra, nem volt térerő. Nem is hittem, hogy lesz. Nem is hiányzott. A házban tudtam, hogy van wifi, így nem éreztem magamat egészen elvágva a világtól. A telefonom vakuját zseblámpának használva megkerestem a bejáratot. Nyitva volt. A tulaj, aki a távoli rokonom, hetekkel korábban elutazott, de soha nem zárta be a házát. Számomra ez hihetetlen volt. Én hiába laktam remek környéken, ha csupán a közeli boltba ugrottam le, akkor is kettőre zártam a lakásomat, pedig a házba sem volt könnyű bejutni.

      Beléptem, felkapcsoltam a villanyt. Megdöbbentem, majd megijedtem. A nappaliból nyíló teraszajtó tárva nyitva fogadott. Körbenéztem, nem vittek el semmit. A hatalmas 4k-s tévé, és a majdnem ugyanakkora asztali MAC a helyükön voltak. Semmi nem hiányzott. Egyébként sem a lehetséges betörés gondolata riasztott meg a nyitott ajtó láttán. Azon a kontinensen él a világ húsz legveszélyesebb kígyófajából tizennyolc. Nem mind abban az erdőben, de ott is van elég. A rokonom is mesélt izgalmas történeteket, amikor a házban futott össze néhány megtermett példánnyal. Sebaj. Elhessegettem a kígyós gondolatokat, és ellenőriztem, hogy a ház többi ajtaja és ablaka be van-e csukva. Ezt a rokonom minden bizonnyal elfelejtette megtenni utazás előtt. Kissé szétszórt tudott lenni.

     Lepakoltam a táskáimat az egyik hálóban. Hideg volt. Számítottam rá. Szerencsére egy aprócska, hajszárítószerű melegítőberendezés oda volt készítve, azt bekapcsoltam. Gyorsan felmelegítette a szobát, de még gyorsabban bebüdösítette. A több évtizedes por és beleragadt bogárcsaládok égett szaga volt az. Két perc után már nem éreztem. Illetve éreztem, de már nem zavart. Főztem egy teát, majd azt szorongatva a már kellemesen felmelegedett szobában ismét elővettem a telefonomat, hogy életjelet adjak magamról a családomnak, illetve megírjam a nemrégiben megismert lánynak, hogy sokat gondolok rá, és milyen izgalmas lenne vele tölteni az estét a mindentől elzárt kísértetházban, ahol még térerő sincs. Amikor rányomtam a küldésre, akkor vettem észre, hogy elég ijesztőre sikeredett az üzenetem, de reméltem, hogy nem érti félre. Nem küldte el az e-mailt. Nem tudott csatlakozni a wifire. Tulajdonképpen tudott, de a wifi mögött nem volt internet. Visszaemlékeztem, hogy mit szoktak otthon javasolni a szolgáltatók ingyen hívható szakemberei. Megnéztem a routert, becsületesen villogott rajta több LED, csak a kis kukac maradt feketén. Kihúztam, visszadugtam. Újraindítottam. Minden gombot megnyomtam, de semmi. Gondoltam, a neten talán van megoldás. Talán volt, de internet nélkül nehéz lett volna rákeresni. Elfojtottam egy cifrább káromkodást. Kezdett elhagyni az egyébként szinte állandó nyugalmam. Új ötlet villant be a fáradt, meglassult elmémbe. Felhívom a tulajt, hátha történt már hasonló. Nem hívom, mert ugyebár nincs térerő, vezetékes telefon pedig nincs. Nagy levegő, kifúj. Nem baj, majd reggel visszamegyek a faluba, onnan írok a rokonoknak. Néhány napot igazán kibírok internet nélkül. Talán jól is esik majd egy kis nyugalom, úgyis amiatt jöttem ki az erdőbe.

      Az ágyban feküdtem, de nem jött álom a szememre. Az ismeretlen ház zajait hallgattam. A kígyós történeteket elevenítettem fel a fejemben, és arra gondoltam, hogy egy elhagyatott házikóban vagyok, amelyet be sem lehet zárni, nincs térerő, sem internet. Így kezdődnek a horrorfilmek. Ezen halványan elmosolyodtam. Nem láttam sok horrort, de amit mégis, az inkább vicces volt, mint félelmetes. Ennek ellenére örültem, hogy nem vagyok egyetemista szőke lány, hiszen mindig azokat ölik meg először.

      Fáradt éberséggel vártam a reggelt. Vágytam rá, hogy bejárhassam a környéket. A ház elmondhatatlanul gyönyörű helyen állt. Egy ujj alakú szikla peremén. Három oldalról függőleges sziklafal vette körbe. Nem közvetlenül. A ház és a szakadék között elterült valahol tíz, valahol ötven méter fás terület. Nagyjából száz méterrel mélyebben folyó kanyargott. Idilli volt. Vártam, hogy ezt a varázslatos kilátást szemlélve, a kakaduk vad rikácsolására kávézhassak, majd sétálhassak egyet az erdei ösvényen.

      Éjszaka ki kellett mennem WC-re. Az egész napos dehidratáltság után este hirtelen elfogyasztott fél liter tea eléggé feszített. Betámolyogtam félálomban a fürdőbe. Kis ablaktalan helyiség volt, hideg, mint az egész ház. Majdnem lefagyott a talpam, amint a hideg kövön ácsorogtam. Nem ártott volna magamra kapni a papucsomat. Miután elvégeztem a dolgom, épp indultam volna ki a fürdőszobából, vissza az ágyam kellemes melegébe, amikor az ajtónyílás kellős közepén megpillantottam egy váratlan látogatót. Egy kígyót. Első gondolatom természetesen az volt, hogy lefényképezem. A második, hogy nincs nálam a telefonom, így nem tudom megörökíteni az ijesztő pillanatot. Ismét elharaptam néhány indulatos szót, majd beugrott, hogy így segítséget sem tudok hívni. Aztán halványan átsuhant az agyamon, hogy térerő hiányában egyébként sem tudnék. Mellesleg ha lenne térerő, akkor sem tudnám, hogy kit kellene ilyenkor felhívni.

            Hinsenkamp Adél rajza

       Nem ismerem a kígyókat. Nem undorodom tőlük, de azt tudtam, hogy abban az országban híresen gyilkos a természet, minden állat meg akar ölni, kiváltképp a kígyók és a pókok. Meg a krokodilok. És egy-két békafajta is. Azok legalább csak akkor, ha megeszed őket. Vagy megnyalod. Vagy megeszed a krokodilt, aki elpusztult, mert megevett egy mérgező békát. Kevésbé ismert tény, de van néhány fa is, amely alatt nem érdemes nyugovóra térni, mert bármikor rád ejtheti valamelyik ágát. De a kígyó a legrosszabb, az támad. Nem mind, de valamelyik igen. És amelyik az ajtóban volt, az nagyon figyelt. A feje magasra emelve a földtől, legalább fél méter magasságra kinyújtva. Nem mozdultam. Még kellően messze, majdnem két méterre voltam tőle, így nagyon hirtelen támadástól nem kellett tartanom. Imádkoztam, hogy ne induljon el felém, mert a kis helyiségben nem tudtam volna merre kitérni előle. Gondoltam, bemászom a kádba, de az sem nyújtott volna komoly védelmet. Körbenéztem. Néhány törülköző lógott a fogason. Ha rádobok egyet, talán elmegy a másik irányba. Azonban eszembe jutott a hálószobám nyitva hagyott ajtaja. Egyébként sem vágytam különösebben egy fedél alatt éjszakázni az élő kígyóval. Ezt eltettem B tervnek, agyaltam tovább.

       Kezdtem átfagyni, már remegtek a kezeim. A kígyó nem mozdult, továbbra is felemelt fejjel figyelt. Hihetetlen, mennyire izmosak ezek az állatok. Nem féltem, csak nem tudtam mit tehetnék. Pontosabban tudtam, mit kellene tennem, mi az egyetlen racionális megoldás ebben az esetben. Azonban nem tudtam, miként fogjak hozzá. Elkapni esélytelen volt, de agyoncsapni sem igazán tudtam mivel. Mindössze egy sámlit találtam a fürdőszobában mint potenciális fegyvert. Nagy volt, nehéz, fából készült. Jobb híján megragadtam. Fájt a szívem az állatért, még soha nem öltem meg semmit. Bogarakon kívül persze. Ott viszont nem volt más lehetőségem, hát rádobtam. Eltaláltam, megkönnyebbültem. Nem a fejét, de vér csordogált a testéből. Látszólag a kő sem tört alatta össze. Amikor nagyon óvatosan elindultam kifelé, megmozdult. Lassan, sérülten, valószínűleg dühösen, elindult felém. Más lehetőség nem jutott az eszembe, törülközőt dobtam rá, majd átugrottam. Felkaptam a sámlit, és ismét hozzávágtam. Már legalább az ajtón kívül voltam. Egy darabig figyeltem, nem mozdult a törülköző, csak nőtt rajta a véres folt. Becsuktam az ajtót, és visszamentem a szobámba. Biztos, ami biztos, az ajtó rését néhány ruhával kitömtem, és befeküdtem a meleg ágyba.

      Nem tudtam elaludni. Zavart, hogy nem lehetek biztos a kígyó halálában. Ráadásul tudni szerettem volna a fajtáját. Internet nem volt, de másnap meg akartam kérdezni valakit, hogy veszélyes-e. Ehhez le kellett fényképeznem. Nagy levegőt vettem hát, és visszaindultam a fürdőbe. Épp csak megközelítettem az ajtót, amikor már láttam az ajtóréstől kezdve egy véres csíkot kacskaringózni a nappali irányába a padlószőnyegen. Akkor már nem tudtam magamba fojtani a cifra káromkodást. Végiggondoltam, hogy másnap reggel milyen jó lesz vért takarítani a szőnyegből, és megkeresni a sebesült állatot a házban. Ezekkel a gondolatokkal kullogtam vissza a szobámba. Az ajtórést még jobban kitömtem ruhákkal, és befeküdtem az ágyba. Néhány percre eszembe jutottak a szabad ég alatt eltöltött sivatagi éjszakák, amikor egy meleg szobáról ábrándoztam, kényelmesen megvetett ágyról. Nem pont így gondoltam.

{♣}

Ha érdekel az utazós novella-sorozatom többi része is, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom. 

Borító: Hinsenkamp Adél rajza