KING-02. Ez a nullakettő annyira demoralizáló. Ha már a rendszám tulajdonosa kifizette egy öregedő autó árát a különleges rendszámért, igazán lehetne ő a nullaegy. Vagy a nullakettest adhatnák olcsóbban, hiszen az már nem annyira egyedi. Illetve egyedi, nincs belőle még egy, de már nem az igazi. Nincs olyan, hogy valaki a második király. Az legfeljebb a trónörökös, de az nem király, csak remélheti, hogy egy szép napon megkoronázzák. Vagy ez arra utal, hogy ő a második legkirályabb? Kik közül? És ezt ki dönti el? Én nem szavaztam rá. Engem még az is foglalkoztatott, vajon ez büszkeség-e? Mert az olimpián nagy szó másodiknak lenni, mégsem érdekel szinte senkit. A többségnek csak az arany számít. Ráadásul, aki igazán király, annak ezt nem kell magáról hirdetnie, arról mindenki tudja, hogy na igen, ő bizony király. És aki igazán király, az nem a második, hanem az első.
Éppen ezen gondolkoztam, amikor lendületesen elindult, csikorogva a KING-02-es rendszámú öreg Mercedes. Nem értékesen öreg, inkább lepusztultan öreg. És nem a nagy, elegáns, hanem a régi A osztály, amely soha nem volt elegáns, szép, vagy jó autó. És értékes sem lesz soha. Tulajdonképpen a rendszám legalább kétszer annyit érhetett, mint maga a kocsi, megtankolva.
Tudom, nem az autó teszi az embert, az igazi király egy Zastavában is igazi király marad. Viszont az autó büszke tulajdonosában semmi uralkodóit nem fedeztem fel. Csupán néhány perce tartott az ismeretségünk, és nem hittem, hogy lenne folytatása, de számomra egyértelműen nem tűnt királynak, semmilyen szempontból. De még csak másodiknak sem. Semmiben. Egy használt fogasért jött hozzám. Nem az én fogasom volt, nem én árultam, nem én szerveztem a találkozót én csak átadtam. Fél órája landolt az üzenet, most indul, tíz perc és érkezik. Majdnem fél óra múlva jött a következő üzenet, hogy húsz perce lent várakozik, hol van az a bánatos fogas. Azt az egyetlen percet, amely alatt leértem a lakásból az utcára, ő tíznek érzékelhette, mert köszönés helyett idegbajban fogadott kiabálva, hogy harminc perce vár rám a kocsiban. Nem tettem szóvá az idő ilyen mértékű múlását, nem kérdeztem meg, vajon a szex hosszát is ilyen pontossággal érzékeli-e. Nem hittem, hogy értékelné a poént. Tájékoztattam, hogy én ugyanannyi ideje várakoztam rá odafönt. De ő idelent volt. Mondtam, hogy én pedig odafönt, de ha valamilyen módon jelezte volna, hogy ő idelent várakozik, akkor rég lejöttem volna, de hát néma gyereknek ugyebár az anyjasem. Nem tudta, hányas csengő. Kérdezni ugyebár lehet, üzenni lehet, előre kérni, hogy menjek ki, lehet, de ha ő jobban szeret csöndben duzzogni és telepatikusan elátkozni a fél világot, hát azt is lehet, csak nem minden esetben hatékony.
Amikor látta, hogy bocsánatkérésre nem számíthat, és rajtam nem fogja tudni kellő mértékben levezetni a feszültségét, ellenben válaszaimtól a korábban halvány vöröses színben pompázó feje pillanatok alatt több árnyalatot sötétedett – kezdte elérni a robbanásveszélyes karmazsinvöröset –, akkor inkább visszakozott. Ok, hagyjuk is az egészet a francba, itt a pénz. Én átadtam a fogast. Odasétált a rózsaszínre fakult mercedes emblémával ellátott rozsdakupachoz, amely kissé ellentmondásosan viselte a KING-02 rendszámot. Közepesen korpulens testét lendületesen átjuttatta a szűk ajtónyíláson. A rugók fájdalmasan felkiáltottak. Úgy vágta be az ajtót, hogy mind a négy manuális ablak magától csontig kinyílt, majd egy köhögős indítózás után csikorogva elindult.
Engem is meglepett a királyi hintó hirtelen gyorsulása. Arra számítottam, hogy padlóba préselt pedállal a lejtős utca aljára elérheti akár a harmincas tempót is, de a perceken belül kiérkező rendőr szerint közel nyolcvannal vágódott neki a jobbkezes utcából kikanyarodó autósnak. Egy darabig a kapuból figyeltem az eseményeket, majd odasétáltam. Nem kárörvendeni, inkább tanúskodni, ha netán szükség lenne rá. Egy pillanatig sajnálattal méregettem az öreg autót, amely valószínűleg földi pályafutása végére ért. Aprócska orra belapult, kerekek lógtak a közeli bokrokról és ami a legszomorúbb látvány volt, mind a két rendszám leröpült róla. Bevallom, az egyiket szívesen hazavittem volna emlékbe, de nem szerettem volna tovább rontani, az akkor már nyakmerevítőben rendőröknek magyarázó újdonsült használtfogas-tulajdonos napját. Éppen őket hallgattam, amikor meglepő dolog történt. Megérkezett a Király.
KING-01 rendszámmal újabb Mercedes gördült a helyszínre. Tudtam, ez nem lehet véletlen. Vártam, vajon ki száll ki, az éppen leparkoló autóból. Egyébként az egyes számú királyi Mercedes-re sem kell látatlanban irigykedni. Zöldségesmerciként ismert öreg kombi volt, abból sem egy makulátlan darab. Az eredeti színe meghatározhatatlan volt, minden karosszéria elemét más színűre fújták. Kétlem, hogy bármelyiken is eredeti lett volna a fényezés.
A király nő volt. Harsányszőke, melegítőnadrágos nő, vörös lakk tűsarkúban, aki a testfelépítése alapján, egykor profi úszó lehetett. Vélhetően a ketteske felesége. Vagy ha a régi értékek szerint nézzük, akkor a ketteske volt az egyes felesége, mivel hamar kiderült, ki hordja a nadrágot. Odament a – jobb szó híján – férjéhez, aki, amint meglátta a nőt, minden erejével, teknős módjára igyekezett a nyakmerevítőbe behúzni a fejét. Ez nem sikerült tökéletesen. Az asszony odament, közben felvette az egyik elgörbült KING-02 rendszámot a repedezett aszfaltról, majd azzal masszív, de elegáns mozdulattal hátba vágta a halálravált pasast. Megfontolt lendítés volt, az ütéstől a rendszám tökéletesen kiegyenesedett, miközben a férfi meggörbült. Lényegében meghajolt a király előtt. A nő feltette a legfontosabb kérdést, amely hasonló esetben nyilván mindenkit foglalkoztatna. Hol a fogas? Az anyósülésen. A nő elegánsan kihalászta újdonsült szerzeményét a roncsból, útközben összeszedte a másik rendszámot is, amellyel az autója felé menet hanyagul mellkason vágta a férfit, aki ettől – a második rendszámmal együtt – kiegyenesedett. Mielőtt elérte volna a KING-01-es csodát, felém kanyarodott. Szerencsére addigra mindkét rendszám tökéletesen egyenes volt, így nem féltettem a testi épségemet, legfeljebb a lelkit. Őt nem tudtam volna olyan egyszerűen leszerelni, mint a férjét.
Te vagy az eladó? – kérdezte lényegretörően. Beismertem, hogy én adtam át a fogast, bár nem én hirdettem meg. Hívjatok, ha van még – parancsolta, azzal elhajtott otthagyva a roncsokat.
Az emberit is és a gépit is.
{♣}
Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
