Hinsenkamp Fülöp Novellái

Novellák a mindennapokból és egy utazóügynök naplójából

Ajándék Tihany

       Nyáron, vagy talán már májusban, ha az utóbbi években egyre szeszélyesebbé váló időjárás megengedi, biciklire pattanok, és eltekerek Tihanyba. Nem mondanám megerőltető távolságnak, csupán harminc-negyven kilométert kell megtennem a jobbára Balaton-parton futó bicikliúton.

       Ha szóba kerül a tó partján végigvezetett kerékpárút, sokan egyből panaszáradatba kezdenek. Megállíthatatlan folyamként képesek levegővétel nélkül szidni a gyökerektől felpúposodott, össze-vissza repedezett, nevetségesen keskeny, több helyen életveszélyesen vezetett aszfalt sávot. Engem ezek nem zavarnak. Nem zavarnak a zökkenők, ahogy ugrik egy kicsit a kerékpár alattam, ahogy én is zöttyenek egyet. Hozzászoktam. Számomra ezek az apró kényelmetlenségek hozzátartoznak a biciklizéshez. Ahogy az öreg biciklim nyikorgása is, amint a kontrás fékkel lassítani próbálok. Legalább hallják, hogy érkezem, és van idejük elugrani a bicikliúton sétáló embereknek az alig lassuló fém paripám elől. Talán meg kellene javíttatnom. Bizonyára veszélyes így használni.

       Ha elvinném szervizbe, akkor a váltót is megnézethetném. Agyváltós, három fokozatú, és legalább huszonkét éve nem működik. Talán azelőtt sem működött, de azt én nem tudhatom. Huszonkét éve leptek meg a szüleim a bordó, Csepel gyártmányú biciklivel. Akkor nem tetszett. Minden barátom büszkén vagánykodott különböző mountain bike-okkal, teleszkópos kerékpárokkal, BMX-ekkel. Még egy hagyományos vázú Csepellel is képes lettem volna megbarátkozni, de a Tihany elnevezésű modell váza elmondhatatlan módon taszított. Próbakörre sem szerettem volna elvinni.

       Almádiban, a nagyszüleim által épített kocka nyaraló kertjében kaptam meg a bordó kerékpárt. Emlékszem a frissen vágott fű illatára. Az volt az egyezségünk, hogy én nyírom egész nyáron a füvet, amiért cserébe engem egy új kerékpárral jutalmaznak meg a szüleim. Mivel a korábbi években is rám hárult az aprócska kert rendben tartása, ráadásul akkor nem kaptam érte semmit, kifejezetten jó üzletnek tűnt, hogy azért a munkáért, amit ingyen is elvégeznék, ráadásul élvezek is, kapok egy felnőtt méretű biciklit a már réges-régen kinőtt, gyermek méretű, kopottas helyett.

       Nem került szóba, hogy használtat, vagy újat kapok-e. Nem kérdezték, hogy milyet szeretnék, én pedig nem mondtam. Egyértelműnek tűnt számomra, hogy egy tűzpiros Meridát vesznek nekem méretes teleszkóppal, marokváltóval, tárcsafékekkel, szilikonos üléssel. Az volt akkoriban a legmenőbb bicikli. Talán még ma is. Hátsó rugókban nem mertem reménykedni, de titkon azért eljátszottam annak is a gondolatával. Esténként félálomban, a fiúsan berendezett szoba lambériázott plafonját bámulva láttam a lelki szemeim előtt lassítva, amint befarolok a vadiúj piros biciklivel a poros úton, a lányoknak leesik az álluk, elejtik a fagylaltot, hanyagul feléjük biccentek, és tekerek tovább. Olyankor letörölhetetlen mosollyal az arcomon aludtam el.

       Gyermekként elkerülte csapongó figyelmemet az a szinte elhanyagolható apróság, hogy két tanári fizetésből élünk öten a két húgommal. Nem merült fel bennem, hogy szüleim kettejük egyhavi fizetését talán nem fogják az én álmaim kerékpárjára fordítani. A fiatalkori önző agy csodája, hogy képes megfeledkezni a racionalitás szabta határokról. Szüleim viszont már a felnőttek gyakorlatias észjárásával bírtak, ezért vásárolták meg a bordóból rózsaszínessé fakult Csepel biciklit. Az, hogy Tihany vázat választottak, nem egy előre megfontolt gonoszság volt részükről, ahogy én akkor hittem, hanem ártatlan véletlen. Nem tehettek róla, hogy éppen olyat árult a szomszéd utcában élő Péter néni.

       Péter néni Péter bácsi felesége volt, aki a férje halála után eladta annak minden lomját, amit felhalmozott a hátsó kertben és a sufniban. Ott akadt rá az öreg kerékpárra, amit édesapám megvásárolt, letisztogatott, megolajozott, és édesanyámmal közösen, boldog mosollyal adtak át nekem egy augusztusi délutánon, miután levágtam a füvet, letisztogattam a fűnyírót és összegereblyéztem a fűnyíró által szétszórt zöld fűpépet.

       Amikor megláttam, és megértettem, hogy nem egy gonosz viccnek vagyok szenvedő alanya, kis híján elsírtam magam. Mérhetetlenül sajnáltam magam. Hiába láttam szüleim arcán kedves, boldog mosolyt, szeretetet, amellyel átadták nekem az akkor ocsmánynak tűnő kerékpárt, én földhöz akartam vágni, és elszaladni. Akkor megfogadtam, hogy többet nem nyírok füvet. Soha. Sőt, még locsolom is a kertet, hogy gyorsabban nőjön a fű, és hamarabb vegyék észre, hogy mennyire elégedetlen vagyok, mennyire becsapva érzem magam.

       Szüleim talán nem vették észre a rettenetes csalódottságból átalakuló haragomat, amely később fájdalmas önsajnálattá enyhült. Kedvesen kérdezték, nem szeretném-e kipróbálni, nem hívom-e el a környező utcákban élő, nyaraló barátaimat egy Balaton-parti tekerésre. Láttam rajtuk a jó szándékot, így még sokkal jobban sajnáltam magam, amiért még haragudni sem haragudhatok rájuk a rossz bicikli miatt. Elmentem vele egy próbakörre. Távolról elkerültem minden utcát, ahol laktak ismerősök, inkább eltekertem egy elhagyatott, erdős részre. Olyan vadul tapostam az öreg pedálokat, ahogy csak bírtam. Olyan rossz utakra merészkedtem vele, amilyet csak találtam, és minden erőmmel próbáltam tönkretenni a friss szerzeményt abban a reményben, hogy ha egyből szétesik, még visszakaphatják az árát Péter nénitől, és akkor talán választhatok egy jobbat, újabbat.

       Nem ment tönkre a bicikli. A legnagyobb ugratások, buckák, farolások sem tettek benne kárt. Egy karcolás sem esett rajta. Megálltam. Felborítottam. Haraggal, erővel. Üvöltöttem. Sírtam is talán. Haragudtam szüleimre, amiért nem engedhetnek meg maguknak egy drága biciklit. Haragudtam magamra, amiért képtelen vagyok értékelni az ajándékukat. Sajnáltam magam, hogy ennyire ocsmány biciklit kaptam, ezzel kell majd járnom, ezt kell használnom, ezzel látnak majd engem. Mit szólnak majd a barátaim? És leginkább azért sajnáltam magam, hogy még nem is gyűlölhetem érte a szüleimet, mert ők szeretettel adták a legjobbat, amit adhattak.

      Dühöngtem, kiabáltam, fröcsögő nyállal gyaláztam a biciklit. Néhány perc után kifulladtam. Elfáradtam. Szégyelltem magam. Lehiggadtam. Elmondhatatlanul büszke voltam magamra, amiért képes voltam megköszönni a kerékpárt, amikor átadták, hogy rá bírtam venni magam egy próbakörre, hogy nem vágtam az arcukba a végtelen csalódottságomat.

       Hazafelé rettegtem. Amikor megkérdezik, hogy milyen a bicikli, hogy tetszik, tetszett-e a barátaimnak, vajon mit mondok majd? Képes leszek-e kegyes hazugságra, vagy arra már nem futja tőlem? Hazaérve beállítottam a megfakult kerékpárt a sufniba, a még mindig kellemes fűszagot árasztó fűnyíró mellé, és besétáltam a nyaralóba. Szüleim vacsorához terítettek, kenyeret szeltek, limonádét töltöttek a húgaimnak és nekem. Nem kérdeztek semmit. Rám mosolyogtak. Mintha bocsánatot akartak volna kérni a tekintetükkel. Láttam, hogy tudják, érzik. Akkor megszakadt a szívem. Valami megtört bennem, elsírtam magam. Elrohantam a szobámba.

       Édesapám jött utánam. Csöndesen. Bocsánatot kért a bicikli miatt. Ő. Ő kért bocsánatot tőlem. Azt hitte, hogy a bicikli miatt sírok. Szégyenemben meg sem bírtam szólalni, csak habogtam, nyökögtem, szavakat próbáltam formálni, de nem bírtam. Megtörtem, mert éreztem, ahogy megtörtem. Megtörtem az édesapámat, édesanyámat, akik szerettek, akiket szerettem. Akiket szeretek, akik szeretnek.

       Másnap reggel első dolgom a sufniba vezetett. Kihoztam az új kerékpáromat, lemostam az előző napi próbaút porát, átszereltem rá a régi biciklimről a lámpákat, kilométerórát, felpattantam rá, áttekertem a barátaimhoz, akiknek már büszkén mutattam meg az új szerzeményemet. Nem kritizálták. Legalábbis szemtől szembe nem. Talán egy valaki nevezte lányosnak a színét, de őt belöktem az árokba. Onnantól megválogatta a szavait.

      Az elmúlt huszonkét év alatt közel félmillió kilométert tekertem rajta. Ugyanaz a kilométeróra számolja a megtett távolságot, amelyet a gyerekkori biciklimről szereltem rá. Soha nem nulláztam le. Az eddigi legnagyobb sebesség, amit elértem rajta, az nyolcvanhárom kilométer per óra volt, egy magas hegyről gurultam le. Utólag meggondolatlan tettnek érzem az alig fogó fékek mellett, de akkor még fiatal voltam és bátor. Sisakot sem húztam, de túléltem. Ami talán még fontosabb, a bicikli is. Úgy érzem, ez a bicikli mindent túl fog élni.

       Ami pedig öröm a boldogságban, azóta ismét menő lett a Csepel bicikli. Bár az enyém az első közös esténket kivéve mindig menő volt.

 

A novellát Fekete Celesztina fotója ihlette:

img_2967.jpg

{♣}

Ha érdekel az írói munkám, akkor figyeld az Instagram, vagy Facebook profilom.

A bejegyzés trackback címe:

https://hinsenkampfulop.blog.hu/api/trackback/id/tr3618116526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hinsenkamp Fülöp Novellái

Egyperces novellák vidám, komoly, érdekes, lényegtelen témákban, novellák fényképekről, villanásokról, kezdőmondatok alapján, abszurd országokról, utazásokról.

Friss topikok

  • Hinsenkamp Fülöp: @Walter_Dornberger: Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszett! (2020.12.05. 13:25) Soha többet GPS
  • Egon Estragon: Kár, hogy már onnan lehet tudni, hogy kamu történet, hogy egy társkeresőn fényképes regisztrációva... (2019.07.01. 17:42) Vakrandi
süti beállítások módosítása